Keresztény szemmel

A budapesti Ráday utcában, a Dunamelléki Református Egyházkerület székházában zajlott augusztus 21. és 24. között a Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiumának konferenciája. A keddi plenáris ülést követő napokban a meghívott résztvevők tizenhét szekcióban üléseztek; ezek egyike volt a vallási néprajzi szekció. A több mint harminc éve működő szakcsoport tagjai több felekezetet is képviselnek, így kutatásaik sem korlátozódnak a reformátusságra.

A vallási néprajzi szekció tagjai örömmel nyugtázhatták, hogy a megszokott arcok mellett ismét felbukkantak újak is, hogy akadnak fiatal tudósok, akiket „megfertőzött” az egyházi anyakönyvek, jegyzőkönyvek lapozása, a liturgikus szokások, a folklór kutatása. Meg kellett ugyanakkor állapítaniuk, hogy tovább fogyatkozott az alapítók, a nagynevű régi előadók száma. (Idén például Simén Domokos erdélyi unitárius lelkészről kellett megemlékezniük, aki tavaly még jelen lehetett a debreceni ülésen, aztán egy hónap múlva hazatért Urához – éppen templomba indultában.)

Az előadásokat hallgatva a jelenlévőkben ismét megerősödhetett az a korábbi felismerés, hogy a különböző teológiákon és hitoktatói karokon elengedhetetlen lenne a vallási néprajz tanítása. Különösen a városból származó lelkészjelöltek nem tudnak ma már mit kezdeni egy-egy megmaradt gyülekezeti szokással. Ha az nem illeszkedik a liturgikus rendbe, a teológiai felfogásukba, akkor esetenként küzdenek ellene, szembekerülve ezáltal a gyülekezettel, a presbitériummal. Így történhetett meg, hogy az erdélyi Apácán a korábbi lelkész a szószékről ostorozta szokásai miatt a gyülekezetet, a kárpátaljai Salánkon pedig nem érti a református lelkipásztor, hogy miért nem lehet elhagyni a templomban a „diktálást”. (A példákat saját – háromnemzetiségű – egyházunkból is sorolhatnánk.)

A közösségi szokások „elhagyatása” gyengítheti az összetartozás érzését, a határon túli gyülekezetek esetében pedig a nemzeti identitást is veszélyeztetheti. A vallási néprajz oktatása segíthetné a szokások helyes megítélésében a néha teljesen idegen környezetbe kerülő lelkészeket. Sőt a vallási néprajzi kutatások egymásról alkotott véleményünket is formálhatják.

A szekció minden előadásából ki lehetne emelni egy-egy nagyszerű, újszerű gondolatot. Szigeti Jenő, az evangélikus egyházban is jól ismert adventista teológiai professzor ezúttal a vallásfelekezetek proverbiumokban való megjelenésére irányította a figyelmet. A szólásainkban, közmondásainkban megjelenő kép görbe tükröt tarthat egyházaink, elöljáróink elé, de értékelhet is bennünket. Így hát a jó bor – tulajdonságai szerint – „legyen római katolikus (erős), legyen református (tiszta), legyen zsidó (kereszteletlen), és legyen lutheránus (se hideg, se meleg)”.

E téren a lutheránusokra valahogy jobban rájárt a rúd, a nép mintha szívesebben köszörülte volna rajtunk nyelvét… Például ha valaki nagy hűhóval veselkedett neki egy (kétséges eredménnyel járó) munkának, azt mondták, hogy „megadja a módját, mint a lutheránus pap a szüretnek”. A ravasz ember „a lutheránus eszét vette elő”, a körülményeskedő pedig „küszködik, mint lutheránus gyerek az anyjában”. De ismert az a mondás is, hogy „összetartanak, mint a lutheránusok” vagy „összetartanak, mint a zsidók vagy a lutheránusok”.

Lehetne még sorolni a szólásmondásokat, ám kérdés, hogy ismerjük-e még a jelentésüket, az eredetüket. Noha effélék újonnan is keletkeznek, és használjuk is őket (például: „dobok egy hátast”), csak a legritkább esetben tudjuk róluk, hogy valamilyen felekezethez kötődnek. A vallási néprajz művelői tehát nem szűkölködnek feladatokban.

Reménység szerint a szekció az elkövetkezendő években sem fogy ki új adatokból, s a szakcsoportban továbbra is teljes lesz az ökumené. Az viszont már az egyházak vezetőin is múlik, hogy a lelkészek, lelkészjelöltek kapnak-e lehetőséget és késztetést a vallási néprajz kutatói által feltártak megismerésére.

Veres Emese-Gyöngyvér