Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

„Uram, add nekünk most igédet, ahogyan megadod a mindennapi kenyeret” – így kezdődik egyik kedves imádságom énekeskönyvünk imádsággyűjteményéből (EÉ 737. oldal). Mag, kenyér és még sokféle kép jelzi a Bibliában Isten igéjét. Jézus az élet kenyereként mutatkozik be az evangéliumokban. De egyben ő a nagy magvető is, aki a bőséges kegyelem pazarlásával szórja az ige magvát. Igehirdetésről szóló sorozatunkban érdemes végiggondolni azt a folyamatot, amíg a magból kenyér lesz. Jóllehet két külön kép ez, hiszen a mag esetében a csírázásról, szárba szökkenésről van szó, arról, hogy termést hoz, a kenyér képe pedig a táplálékról, az örök életre szóló „tápértékről” szól. Mégis – a két képet összevonva – játsszunk el egy kicsit a gondolattal, hogyan lesz a magból kenyér!

Aratás után vagyunk. A magok bekerülnek a raktárba, majd a malomba – s megy minden a megszokott úton. A molnár megőrli a gabonát, a lisztből – némi víz és kovász hozzáadásával – kenyeret süt a pék. A szállítók és az árusok révén eljut az otthonokba, asztalunkra kerül a mindennapi kenyér. Az életet jelentő táplálék. Az Úrtól tanult imádság naponként elhangzó mondatánál – „…mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…” – bele sem gondolunk ebbe a folyamatba. Ahogy abba sem, hogy az ige magva miként válik kenyérré lelki életünk asztalánál.

Isten szólt, szavát emberekre – prófétákra, papokra, evangélistákra, apostolokra – bízta, akik írásban vagy szóban továbbadták, rögzítették. Ettől a ponttól kezdve van lehetőség arra, hogy hulljon az a bizonyos mag.

Bár ma egyre inkább divatba jön a magok fogyasztása, mégis a megszokott, a természetes, az évezredek óta bevált módszer, a könnyen emészthető forma, ha a magból kenyeret készítünk. Hogy válik a mag kenyérré? Hogy válik a szó, a Biblia leírt szava kenyérré? Nem azáltal, hogy mi sütünk valamit, hanem azáltal, hogy Isten készíti a kenyeret. Hogyan?

Mindenekelőtt embereket formál, szólít meg, indít. Minden – Isten szeretetétől megérintett – ember tud tanúskodni. Ilyen értelemben is a bizonyságtevők fellege vesz körül bennünket. Az apostol biztat is arra, hogy legyünk készek mindenkor számot adni a bennünk élő reménységről. Mégis vannak emberek, akiket Isten kizárólag erre a szolgálatra hív el és készít fel.

A magot kézbe kell venni, meg kell ismerni. A felkészítéshez tartozik a tanulás. Az, amikor a „szakemberek” átnyújtják a stafétabotot. Az igehirdetés tapasztalata gyarapszik, a kincset pedig nemzedékről nemzedékre adják tovább. A szószéken álló mögött két évezred keresztény igehirdetői állnak.

A magot fel kell törni. Ez a készülés. Néha könnyen adja magát, s egykettőre kipattan a „lényeg”. Többnyire azonban kemény küzdelem kell hozzá. Sok mindennek utánanézni, sok gondolatot végigjárni, szembesülni a környezetünk kihívásaival, felmérni és konfrontálni a megbízó Isten és a megszólítandó ember igényeit. Sok és igényes munkát követelő feladat.

A magot meg kell őrölni. Ehhez idő kell. Ez az az idő, amíg átjárja az igehirdetőt mindaz, amit felfogott a végtelen igéből, s amit megismert a külső és belső információkból. Ez az az idő, amikor beérik a mondanivaló.

A megtalált, megőrölt magot – hozzáadva mindazt, ami előkészíti a sütésre – tésztává gyúrják, és már mehet is a kemencébe! Bár az előző szakaszokban is jelen van a Lélek csodálatos munkája, mégis a „kenyérsütést” nevezném a Szentlélek fázisának. Mert hiába a profi munka, hiába minden szakmai tapasztalat és mesteri fogás, ha a Szentlélek tüze nem süti kenyérré a jól előkészített alapanyagokat, emberi fogyasztásra alkalmatlan massza marad az egész. A tűz kulcskifejezés. Az ige táplálékához hozzátartozik, hogy tűzben készül. Így kerülhet ki belőle minden, ami fölösleges, így tisztulhat meg, hogy a szemét eltűnjön, és csak az értékes, csak a lényeg maradjon meg.

S ha a pék kiveszi a mosolygós-ropogós kenyeret a forró kemencéből, meg kell várni, hogy fogyasztható hőmérsékletűvé hűljön (különben megéget), és fel kell szeletelni, hogy tálalható legyen. Ez az a munkafázis, amelyben az igehirdetőnek ismernie kell az adagolás, a terítés, a kínálás sokféle fortélyát. Ehhez pedig figyelmesség, empátia, rugalmasság kell. Tudni kell, ki mire és mennyire éhes, de tudni kell azt is, hogy azt is táplálni kell, aki nem vigyáz magára, nem törődik a létfontosságú étkezéssel.

Az út, amíg a magból kenyér lesz, nem rövid. Az izgalmas kérdés ezután az, hogy a szószék alatt ülő éhes ember tudja-e, hogy kenyérre van szüksége, vagy valami másra vágyik. De erről majd legközelebb.

Hafenscher Károly (ifj.)