Evangélikusok

A Wesselényi-féle összeesküvés ürügyet adott I. Lipót császárnak a magyar önállóság teljes eltörlésére, a nyílt abszolutizmus bevezetésére. Az országot császári zsoldos katonaság szállta meg. A császár felfüggesztette a magyar alkotmányt, és Ampringer János Gáspárt, a német lovagrend nagymesterét 1673-ban kinevezte Magyarország kormányzójává, székhelyéül Pozsonyt téve meg. Ez a nyílt katonai kormányzat a legvadabb önkényt, terrort jelentette, és a legnagyobb nyomorúságot hozta hazánkra. A császár és katonai kormányzata mindent elkövetett az ország kifosztása és értékeinek, kincseinek megszerzése érdekében.

1. Lipót abszolutizmusával együtt járt az ellenreformáció további erősödése. Az „összeesküvő” magyarok és protestánsok megbüntetésére rendkívüli törvényszékeket állítottak fel. Ezek koholt vádak alapján, a védelem és a tanúk meghallgatása nélkül ítélkeztek. Céljuk a katolicizmusnak a megfélemlítés és az erőszak általi terjesztése, valamint a császári kincstár és a katolikus egyház vagyonának a gyarapítása volt. A végvárakban szolgálatot teljesítő magyar katonaságot a császári udvar „megbízhatatlannak” nyilvánította, majd zsold és végkielégítés nélkül szélnek eresztette.

A Wesselényi-féle összeesküvésben való részvétellel gyanúsított vagy megvádolt földesurak, a birtokuktól megfosztott, elűzött jobbágyok, a kifizetetlen vagy a szolgálatból elbocsátott végvári katonák, a hazafias érzésű nemesek és a vallásuk miatt bujdosni kényszerült protestánsok mind-mind az erdélyi határszélen gyülekeztek; Apafi fejedelemtől és a töröktől reméltek támogatást.

A jobbágyok és a bujdosók fegyveres támadásokat indítottak a császári katonaság ellen, és ott ártottak nekik, ahol csak tudtak. Azokat a magyarokat, akik I. Lipót pártján voltak, a bujdosók nem tekintették többé magyarnak, hanem – a német zsoldosokhoz hasonlóan – labancoknak nevezték őket. A bujdosókat kurucoknak nevezte a nép.

A nemzetközi jelentőségűvé vált kurucmozgalmat az erdélyi fejedelem, a török, sőt XIV. Lajos francia király is támogatta. 1678-ban „A szabadságért és igazságért!” jelmondattal, Thököly Imre vezetésével megindult a kurucok támadása I. Lipót császár és katonai kormányzatának a rémuralma ellen.

Thököly Imre 1657. szeptember 25-én Késmárkon született. Apja, Thököly István gróf a Felvidék leggazdagabb birtokosa volt. Hallgatólagosan támogatta a Wesselényi-mozgalmat, melynek bukása után lakóhelyének, Árva várának az átadására szólították fel. Ezt megtagadta; meg akarták ostromolni a várat, de a gróf 1670. december 4-én váratlanul meghalt. Fiát, Imrét eperjesi kollégiumi tanulmányai után tizenhárom évesen Erdélybe menekítették. 1678-ban a bujdosók vezére lett; 1682 őszére csapataival elfoglalta a Felvidék Garamig terjedő részét. Kiépült fejedelemsége a felső-magyarországi tizenhárom vármegye területén. A török elismerte fejedelemnek; Thököly a királyságot nem fogadta el.

Az 1681-es soproni országgyűlés csak erős megszorításokkal biztosította a protestánsok vallásszabadságát.

Thököly 1682-ben feleségül vette Zrínyi Ilonát, I. Rákóczi Ferenc özvegyét, így a hatalmas Rákóczi-birtokok is a kezére kerültek.

A török vezetés – Thököly szövetségese – 1683 nyarán Bécs alá vonult, de vereséget szenvedett Lotharingiai Károly herceg (I. Lipót sógora) és Sobieski János lengyel király seregeitől. Megroppant a törökök támadó lendülete, ami Thököly terveit is döntő mértékben befolyásolta. XIV. Lajos húsz évre fegyverszünetet kötött I. Lipóttal.

Az egyesült császári és királyi hadak sikeresen harcoltak a törökök és Thököly csapatai ellen. A kurucok elveszítették a felső-magyarországi várakat. 1686-ban hónapokig tartó ostrom után a Habsburg-szövetség csapatai visszafoglalták az ország egykori fővárosát, Budát. Thököly felvidéki fejedelemségét már 1685-ben, Erdélyt pedig 1687-ben elfoglalták a császári csapatok. Zrínyi Ilona három évig védte Munkács várát a császáriak ellen, de 1688-ban kénytelen volt feladni (az ettől fogva Bécsben raboskodó asszonyt 1692-ben Thököly kicserélte a fogságba esett Heister tábornokért; később osztozott férje sorsában, a száműzetésben).

A váradi pasa elfogatta Thökölyt és többedmagával Belgrádba hurcoltatta. Bűnbaknak tekintették, azt gondolva, hogy így békére bírhatják a bécsi haditanácsot, de tévedtek. Thököly szabadlábra került, sőt: 1690-től az Erdély fejedelme címet is viselte – most már hatalom nélkül.

A felső-magyarországi császári hadak parancsnoka, Caraffa 1686-ban irgalmatlanul megsarcolta Debrecent, a cívisvárost, majd felállíttatta az eperjesi vésztörvényszéket: ártatlan embereket, tekintélyes polgárokat végeztetett ki csak azért, mert hűséges evangélikusok voltak… Végül a nádor és mások felszólítására királyi rendelet és az 1687. évi pozsonyi országgyűlés vetett véget a további mészárlásoknak, viszont a protestánsok vallásszabadságát a békekötések által biztosított törvények helyett a „királyi kegy” ingadozó alapjára helyezték, új helyzetet teremtve ezzel.

Thököly 1690 végére végleg kiszorult Erdélyből.

Hosszú harcok és huzavona után 1699-ben Karlócán kötötték meg a Habsburg–török békét. Ezzel a Maros–Tisza köze és Temesvár kivételével egész Magyarország I. Lipóté lett. A karlócai békekötés után Thökölyt és társait a kis-ázsiai Nikomédiában telepítették le.

Thököly 1705. szeptember 13-án halt meg; 1906-tól a késmárki evangélikus templomban nyugszik.

A törökök kiűzésében nagy lelkesedéssel vettek részt a magyarok is: a végvári vitézekkel sokan együtt harcoltak a törökök ellen Thököly volt kurucai közül is. A magyarság nagy reményeket fűzött a török uralom megszűntéhez. Bízott abban, hogy nem hiába ontotta vérét évszázadokon át, és a törökök kiűzésétől hazája függetlenségének visszaállítását várta. Népünk azonban keservesen csalódott ebben a reménységében: a törökök kiűzése, a császári seregek beözönlése számára nem a felszabadulást, hanem még a törökénél is kíméletlenebb megszállást jelentette számára.

Thökölyék szabadságharca örök példa marad a magyarság számára.

B. B.