Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Hosszú folyamat, amíg a magból kenyér lesz. Erről olvashattunk rovatunkban legutóbb. A cikk így zárult: „Az izgalmas kérdés ezután az, hogy a szószék alatt ülő éhes ember tudja-e, hogy kenyérre van szüksége, vagy valami másra vágyik.” Néhány kérdést megfogalmazva gondolkodjunk el azon, mit is jelent ez a befogadó oldaláról.

Éhes-e az ember egyáltalán? Sokan éhesek a világon. Halálosan kiéhezettek. A keresztény világ többnyire naponként jóllakik. De magához veszi-e az élet kenyerét, amely nem a mulandó testet táplálja, hanem az örök életre erősít? Nagy veszély, hogy a jóllakott ember nem vágyik már a lélek éltető eledelére. S ha mégis odatéved az élet kenyerének a közelébe, az ige mellé, akkor is nagy az esélye annak, hogy már telítve van a pótszerekkel, kiegészítőkkel, értéktelen, mihaszna termékekkel.

Annyi mindennel eteti a világ a mai embert – köztük szellemi-lelki tápláléknak tűnő áltáplálékkal –, hogy már nem is kíván semmit. Látszólag nem éhes, de közben sorvad az élete, és éhezik. Korunk egyik varázsintézménye a látványpékség. A kifejezés önmagáért beszél. Látványnak jó, de enni? Éhes-e a szószék alá beülő ember az igazi táplálékra? Vagy már elcsapta a gyomrát valamivel – fogyasztani, befogadni ezért már képtelen.

Tudja-e az éhes ember, hogy mire vágyik? A vendéglőbe betérő ember nem mindig tudja, mit enne. Néha csak az éhség hajtja oda, s azután az étlap segít eldönteni, hogy mi is lenne a legjobb. Tudja-e a templomba belépő, hogy mire van szüksége? Talán csöndre, békességre, megnyugvásra. Esetleg vigasztalásra, reménységre. Legtöbbször általános elvárásokat fogalmazunk meg. Éhesek vagyunk. Valójában igére van szüksége az embernek! Isten szavára, amely utat mutat, segít, felemel, értelmet ad. Isten igéjére, amely teremt, tisztít, táplál. Éltető igére. Az igehirdető feladata, hogy ezt adja.

Igény szerint lehet rendelni? Nemegyszer szólítottak meg esküvőre vagy éppen temetésre készülve: a rokonok elmondták, mit szeretnének hallani. Közölték, mit is mondjak, aminek örülnek, ami kedves, ami nem sért érdekeket. Ŕ la carte rendelés… Az igehirdetés azonban nem az igények kiszolgálása, hanem Isten tervszerűen, jól előkészített étrendje. Tudjuk jól, milyen gondot okoz az ember életében a helytelen táplálkozás. Nem mindig az az egészséges, amit megkívánunk, ami tetszetős. Ma külön szakemberek foglalkoznak a táplálkozástudománnyal, s elmondják, mi is az egészséges étrend, mi terheli és mi élteti szervezetünket.

Isten a lelki-szellemi táplálékból a legegészségesebb darabokat adja. Minden falat, minden morzsa az egész-séges életet, a teljes életet szolgálja. Megadja mindazt, amire az élethez szükségünk van. Ő jobban tudja, mire van szükségünk, ahogy a szülő is féltve vigyázza gyermeke ennivalóját. A mennyei Atya az élet kenyerét adja az igében, az igehirdetésben. Ez az igazi, teljes értékű táplálék.

Tudja-e a felszolgáló? (Hogy tudniillik mit ajánl…) A legkiválóbb étel is kárba veszhet, ha rosszul tálalják. Az igehirdető feladata, hogy feltálalja az élet eledelét. Nagy a felelőssége. Nem mindegy, mit rak a tányérra. A gonosz, mint egy komisz gyerek, állandóan valamit oda akar még csempészni a tálba. Valamit, ami mutatós, érdekes, illatos, jó ízt ígér. Az igehirdető küldetése az, hogy Isten jó konyhájából a legjobbat, a tisztát, az értékeset hozza elő. Sok szaktudás kell ehhez – a jó pap holtig tanul. Sok szeretet kell ehhez – Isten-szeretet, igeszeretet, s szeretni kell azokat, akiknek az ige táplálékát feltálalja. Mindig nagy volt a kísértés: a saját portékámat szolgálom fel, megtartok magamnak belőle, nem az egész adagot viszem. Isten szolgájának feladata, hogy amit Istentől kap – mások számára –, azt tovább is adja. Frissen, teljesen, személyig elérően.

Mi a garancia arra, hogy azt kapjuk, amire szükségünk van? Nem „mi”, hanem „ki” a helyes kérdés. Kire van szükségünk? Mert az igehirdetés személyhez kötött. Nem csupán a tolmácsoló és a befogadó személyéhez. Elsősorban és mindenekelőtt Isten személyéhez. Az emberré lett Ige, Jézus Krisztus személyéhez. Ő pedig adja azt az „egy szükségeset”, amire szükségünk van mindannyiunknak: szavát, benne önmagát.

Hafenscher Károly (ifj.)