Élő víz

Újszülött érkezett a családba. Mindenki örül: testvérek és unokatestvérek, szülők és nagyszülők. Már várták a kicsit, hiszen értesültek a jöveteléről közel kilenc hónapja. A csecsemő megérkezése azonban átrendezi a család mindennapjait. Körülbelül egy hónapba telik, míg természetes lesz számára, hogy éjszaka nemcsak neki, de a család többi tagjának is szüksége van pihenésre. Életritmusa az édesanyát készteti erőteljes alkalmazkodásra. De sorompóba lépnek a nagymamák, olykor még a nagypapák is.

Mindez nem teher, hanem természetes együtt örvendezés, közös feladatvállalás. Talán valamikor minket is így vártak s fogadtak. Vagy talán még több odaadással? Mintegy fél évszázada még élt falvainkban az a hagyomány, hogy a közeli rokonság női tagjai felváltva gondoskodtak a frissen szült édesanyáról és családtagjairól; naponta házhoz vittek egy-egy finom ebédet. Tudom, más társadalmi és gazdasági viszonyok között élünk, a legtöbb női családtag is munkába jár. Mégis van olyan amerikai nagyvárosi evangélikus egyházközség, ahol a gyülekezeti tagok ma is felváltva gondoskodnak az újszülött családjának ellátásáról. (Igaz, ott a nők sokkal kisebb arányban vállalnak munkát házon kívül, mint hazánkban.)

Együttérzés örömben és bánatban is. Lelkészként gyakran átéljük nagyvárosban, hogy a koporsót vagy urnát tíz- tizenkét hozzátartozó veszi körül. Olykor egy-kettő. Falvainkban – hála Istennek – ez még alig elképzelhető. Az együttérzésnek olykor felszínes megnyilatkozása a temetési istentiszteleten való részvétel – mondják sokan. Mégse becsüljük le, hiszen tudunk-e többet tenni a szeretteinktől való elválás óráján, mint hogy imádkozunk a megrettent szívű gyászolókért, hogy kezet nyújtunk, és megöleljük őket, jelezve, hogy összetartozunk, hiszen mindnyájan az élet és halál határmezsgyéjére kerültünk? Jelen lenni: ez a szeretet kifejezése a nehéz órán.

Együtt érezni, belehelyezni magunkat a testvér helyzetébe, rágondolni csendes órán – az összetartozásnak ezt az élményét nem adhatjuk fel, nem feledhetjük. Környezetünk közönye, mások gyors ritmusú életformája nem menthet fel minket. Magunkat szegényítjük, lelkünket üressé tesszük, ha adósai maradunk a másiknak a nehéz helyzetében őszintén várt együttérzéssel. „Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal” – emlékeztet Pál apostol mindnyájunkat.

Az együtt gondolkodás sem könnyű elvárás a mindennapokban. Olykor méltán kérdezzük, hogy a konferenciák sokaságának van-e annyi hozadéka, mint amennyi előkészület és anyagi kiadás jár velük. Mégis igaz, hogy a közös gondolkodás mindig több gyümölcsöt terem, mint az egyén kényszerítő gondolatsora. Világi történész utal az ókori egyházi zsinatok szerepére. A kiegyenlítődésnek szép példája a kalkhédóni zsinat, amelyet azért hívtak egybe, hogy az Antiochiában képviselt teológiai irányzat is kellő hangsúlyt kapjon a már korábban elfogadott alexandriai felfogás mellett.

Nem volt ez másként a II. vatikáni zsinaton sem, amelynek döntései új arculatot adtak a katolicizmusnak, és visszavonhatatlanul elismerték, hogy szükség van a protestánsokkal való együtt gondolkodásra. Hazai zsinatunknak is az a célja, hogy közös gondolkodással a legjobb döntéseket és az egyház szolgálatát segítő törvényeket hozza.

Nincs ez másként a jó rokonságban és a nagy család közösségében sem. Ezért volt társadalomromboló az előző évtizedek nemzedékeket szembeállító, egymástól elszigetelni akaró szándéka. Csak örülhetünk, ha az elszakadt rokonok és családtagok újra felfedezik egymást, keresik a gyökereiket, közösen gondolkodva formálják egymás holnapját, s közben a Teremtőre is figyelnek.

A közös gondolkodás nem jóakarat kérdése csupán, hanem azt a cél szolgálja, hogy a felek közös alapot találjanak, amely figyelembe veszi a különböző érdekeket és jogos elképzeléseket. Így olyan döntés születhet, amelyet lehetőség szerint a nagy többség el tud fogadni. Ez az egymás iránti együttérzés legmagasabb iskolája. „Végül pedig legyetek mindnyájan egyetértők, együtt érzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak.” (1Pt 3,8)

D. Szebik Imre