Kultúrkörök

Akik a gutenbergi találmányig visszavezethető könyvkiadási láz végét várták a televíziózás, majd az internet megjelenésétől, bizonyára maguk is örülnek, hogy tévedtek. A papír alapú kultúra ugyanis köszöni, jól van, az emberek továbbra is szeretik az irodalmat. Ez azonban nem feltétlenül jó hír a sajtónak, mivel ugyanazok az olvasók, akik hajlandók kinyomtatva kézbe venni egy novellát, regényt vagy verset, nem biztos, hogy megteszik ugyanezt a hírekkel is. Főleg nem a tegnapi hírekkel. Márpedig újságpapíron legkorábban másnap reggel lehet olvasni az előző nap eseményeiről, amikor már minden magára adó internetes médium hírt adott róluk, olvasói pedig már aludtak is rá egyet.

Az internettel pedig – legalábbis ami a sebességet illeti – nem lehet versenybe szállni. A digitális tartalomszolgáltatás ezen területe ugyanis messze nem annyira időigényes, mint a nyomdai előkészítés. A napilapok nem tehetnek mást, mint hogy megpróbálják ezt a hiányosságot a saját hasznukra fordítani, és alaposabb háttérmunkával, részletesebb elemzések keretében foglalkoznak az aktualitásokkal, mivel az éjszakai nyomdába adás ezt amúgy is lehetővé teszi számukra. Az iparág jövőjét fürkésző szakemberek úgy vélték, hogy ezáltal egyfajta egyensúlyi állapot fog kialakulni: az újságok on-line szerkesztősége a megérkezéskor leközli a hírt, a nyomtatott változat munkatársai pedig másnapra a lehető legalaposabban felgöngyölítik a szálakat, és így noha az interneten már megjelent téma kerül be a lapba, ez utóbbit a hozzáadott információk miatt mégis érdemes lesz megvásárolni.

A világháló azonban már nem ugyanaz, mint öt évvel ezelőtt. A Web 2.0 néven elhíresült változások lényege, hogy az internetezők egyszerű fogyasztóból tartalomgyártóvá léphetnek elő. A blogok számának növekedése a mai napig töretlen, az önkifejezésnek ez az eszköze pedig kellően flexibilis ahhoz, hogy a legtöbb felhasználónak megfeleljen. Ráadásul az elmúlt egy-két évben kezdtek felvirágozni a közösségi oldalak, amelyek képesek a legtöbb felhasználói aktivitást egy helyre gyűjteni. Sőt a virtuális világok már külön identitást is kínálnak a látogatóknak, akik így – a hétköznapok valóságából kiszakadva – még kevésbé fognak arra vágyni, hogy mások által elkészített médiaanyagokkal táplálják őket.

Az olvasó öntudatra ébredt. És éppúgy, ahogyan a valódi forradalmak esetén, az internetes változásokat is csak megfelelő karhatalmi fellépéssel lehetne leverni, a régi médiabirodalmak erejéből azonban csupán a sorba történő beállásra futja.

Úgy tűnik, hogy a jövő az olyan semmiből kiemelkedő startup oldalaké, mint a YouTube videomegosztó portál. A 2005 februárjában indult vállalkozást másfél év múltán a főként keresőjéről ismert Google vásárolta fel – több mint másfél milliárd dollárért. És bár a televíziós és filmes műsorgyártásból élő mamutcégek jogi úton megpróbáltak fellépni ellene, lassan mindenki belátta, hogy szélmalomharc küzdeni egy olyan cég ellen, amelyik megváltoztatja az internetezési szokásokat.

A YouTube győzelme akkora, hogy az oldalt a politikai elemzők már a 2008-as amerikai elnökválasztási kampány egyik fő hadszíntereként jelölik meg! Az interneten három év bőven elég ahhoz, hogy kiérleljen új technológiai megvalósításokat, és noha a videomegosztás főleg a televíziótól vonja el a nézőket, azok eközben értelemszerűen újságot sem fognak olvasni.

A nyomtatott sajtó jövője felett tornyosuló sötét fellegek az interaktivitás irányába kényszerítik az újságokat. Az on-line kiadások akkor lehetnek sikeresek, ha saját közösséget sikerül maguk köré „felépíteniük”, akik vissza-visszatérnek újabb olvasnivalóért.

A sikeresség képlete azonban nem egyszerű, az egyes írások után érdeklődők ugyanis nem ismerősök, így a közösségépítés eszköztárának főbb elemeit nem lehet használni. A saját blog lehetőségének felkínálása sem vezethet feltétlenül eredményre, hiszen a webnaplóírásra kedvet érzők már valószínűleg belakták magukat máshol, két párhuzamos blogot pedig csak kevesek tartanak. Nem reménytelen azonban a bloggerek és az amatőr szerzők bevonása a szerkesztés folyamatába, a jó tollforgatóknak a nyomtatott kiadásban való megjelenést felkínálva pedig a legkönnyebben lehet értékes munkatársakra szert tenni.

Az újságok jövőjét egyfajta szociális hálóként elképzelő elmélet azonban éppen a sajtó legnagyobb értékével nem számol, és ezt a lapokról kialakult kép sem segíti. Úgy tartják, hogy a tegnapi újság legfeljebb már csak az asztalláb billegése ellen vagy a szalonna becsomagolására jó, noha a lapokban megjelent információkat más módon összefűzve máris egyfajta enciklopédia jön létre, amelyben pontosan nyomon lehet követni az egyes személyekkel és helyszínekkel kapcsolatos történéseket.

A hagyományos újságkészítés lassan a múlté. A vezető internetes újságok egyre szélesebb teret engednek a közösségi tartalmaknak, mind gyakoribbá válnak a videobejátszásokkal tarkított tudósítások. A szerkesztőségi munkamenet is változik, nagyobb betekintést ad a belső folyamatokba, miközben – jó esetben az önkéntes szakértők tanácsait figyelembe véve – a gyorsabb átfutási idők ellenére sem romlik a cikkek minősége. Ezeket pedig megéri újracsomagolva a közönség rendelkezésére bocsátani, így téve a híreket egy folyamatosan bővülő tudásbázis részévé.

És ez már nem a jövő…

Az Evangélikus Élet a világi napilapokhoz képest jobb helyzetben van. Olvasóink többsége igényli, hogy a közéleti eseményekről akár egy kis késés árán is keresztény és főképpen evangélikus megközelítésben tájékozódhasson. A legnagyobb potenciál azonban lapunk esetében is az internetes kiadásban rejlik.

Lapzártánk napjáig az idén 114442 egyedi látogató érkezett az EvÉlet honlapjára, ez hetente mintegy 2700 új olvasót jelent. A mi felelősségünk, hogy egy-egy ilyen látogatásból ne csak egy gyors „elkattintásra” fussa, hanem újabb és újabb híveket szerezzünk. Vonzó on-line tartalomszolgáltatóvá kell válnunk, amelyhez viszont nélkülözhetetlen az internetes infrastruktúra olyan kialakítása, amely folyamatosan továbbfejleszthető, és megfelelően támogatja a szerkesztőségi munkát.

Jelenleg ugyanis csak arra futja, hogy mi is megjövendöljük saját Pulitzer-galaxisunk végét…

Nagy Bence