Napról napra

Közel van a szabadulás az istenfélőkhöz. Szeretet és hűség találkoznak, igazság és béke csókolgatják egymást. Zsolt 85,10–11 (2Pt 3,14; Mt 5,38–48; Ef 6,10–17; Zsolt 22,1–22) A külső szorongatásokból és saját bűneink szorításából egyedül Istenben kell keresnünk a szabadulást. Isten mindig közel van az őt félőkhöz, és benne közel van a szabadulás is. Isten szabadító tetteiben megnyilvánuló szeretete viszont szeretetet és hűséget teremt. Ezzel Isten és ember viszonya új alapra kerül, amelyet igazság és béke jellemez. Istennek nem kell többé a békesség kedvéért eltekintenie az igazságtól, amikor az ember sorsáról dönt: találkozik az igazsággal, ha a hozzá hű és őt szerető gyermekei életét a vele ellenséges világban békességben őrzi meg. A megigazulás így teljes egészében Isten szeretetének műve.

Igazságos az Úr, mert szembeszálltam parancsával. JSir 1,18a (Ef 2,8; Róm 12,17–21; Jób 19,21–29) A próféta népe nevében teszi ezt a kijelentést. Igazságosnak vallja Istent, amiért a parancsolataival szembeszállt népet elűzte az ígéret földjéről, és hetven évre fogságra adta, amelyet a távoli Babilonban kell eltöltenie. Jeremiás ezzel nemcsak a kiszabott büntetés jogosságát ismeri el, hanem Isten igazságosságába vetett bizalmát is kifejezi. Azt a hitét, hogy a fogság ítélete végül a nép bűntől való megtisztulását, más szóval megigazulását fogja eredményezni.

Megteremtette az Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette. 1Móz 1,27 (Róm 8,29; 1Sám 26,5–9.12–14.17–24; Jób 31,16–40) Isten – hatalmától eltekintve – abban különbözik teremtményeitől, hogy különbséget tesz az erkölcsi jó és rossz között. Teremtményei közül egyedül az embert ruházta fel ezzel a képességgel: egyedül az embert teremtette saját képére és hasonlatosságára. Ám Isten azt is tudta, hogy az ember ezzel a tőle „örökölt” képességgel az ő útmutatása nélkül csak visszaélni tud. Amikor eltiltotta a „jó és rossz tudásának fájától”, azt tiltotta meg, hogy az ember saját belátása szerint ítélje meg: mi a jó, és mi a rossz.

Előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet! 5Móz 30,19 (Jn 14,6; Mt 5,1–10/11-12/; Róm 3,21–28; Jób 32,1–22) Isten azt akarja, hogy az ember ne önfejűen, hanem igéjének kinyilatkoztatását követve tegyen különbséget jó és rossz között. Ha azt fogadja el jónak, amit az ige jónak nyilvánít, akkor az élet útján jár. Ha nem, akkor a halál ösvényére téved.

Megitatta a szomjazókat, és jól tartotta az éhezőket. Zsolt 107,9 (Jn 6,48; Ézs 32,1–8; Jób 38,1–21) A zsoltáros olyanokról beszél, akik Isten igéjének kinyilatkoztatását figyelmen kívül hagyva mindig a maguk belátása szerint döntöttek jó és rossz kérdésében. Életük így jutott sivatagi körülmények közé: víz és élelem híján kitikkadtak, erejük elhagyta őket, tehetetlenül roskadtak magukba, várva az elkerülhetetlen véget. Ám Isten egyszer csak megszánta őket. Eltekintett attól, hogy miért jutottak ide, és lehajolva hozzájuk – noha teljesen érdemtelenek voltak erre – „megetette” és „megitatta” őket, azaz új élet lehetőségét nyitotta meg számukra. Az embernek nem is lehet más reménysége, csak az, hogy Isten jóságos, és nem a törvény, hanem a maga igazsága szerint bánik a nem igazakkal, az elesett bűnösökkel.

Ó, Uram, segíts meg! Ó, Uram, adj szerencsét! Zsolt 118,25 (1Kor 3,6; Lk 22,49–53; Jób 40,1–5) Nincs olyan mélysége az emberi bűnnek, amelyből ne lehetne reménységgel Istenhez kiáltani. Tehetetlenségünk belátása és a meghallgatás reményével való kiáltás az első mozzanata megigazulásunknak.

Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok! Zsolt 22,2 (Jk 5,15; 2Tim 2,1–5/6/; Jób 40,6–32) Jézus nem a maga bűnei miatt, hanem a mi bűneink terhét – irántunk való szeretetből – magára véve kiált így a keresztről a zsoltáros szavával. Ha hiszünk benne, akkor ő jelen lesz végső nyomorúságunkban, amikor mi már kiáltani sem tudunk, és kiáltása értünk is szól. És az Atya húsvétkor neki adott válasza halálunkból minket is örök életre támaszt fel.

Véghelyi Antal