Keresztény szemmel

A nagy gondolkozók közül sokan értelmezik úgy a vallást, mint velünk született belső igényt. A véges ember a végtelen után vágyik…

Tény, hogy az ember születésétől fogva fogódzót keres. A fogódzó először az édesanya személyében válik érzékelhetővé a számára, majd a szűkebb család tagjai jelentik a védelmet és a gondoskodást a mindennapokban. Amint a gyermek eszmél, és észleli az élet „eseményeit” – betegséget és balesetet, árvizet és földrengést… –, keresi a választ a miértekre. Sőt ennél többet is tudni szeretne: hogyan lehet a kiszámíthatatlanul rátörő események közepette élni, és miként lehet feldolgozni őket. Ha a vallás semmi mást nem tulajdonítana Istennek, csupán biztos fogódzónak tekintené, akitől oltalmat nyerhetünk, aki értelmet ad az eseményeknek, már akkor is sokat kaptunk.

A filozófusok közül többen állítják, hogy az ember istenkeresése abból a forrásból táplálkozik, hogy amíg itt a földön a tudományos ismereteink között maradnak úgynevezett fehér foltok – megválaszolatlan kérdések –, addig mindig lesznek emberek, akik ezen jelenség mögött az istenit vélik felfedezni. Ez önmagában igaz is lehet, jóllehet keresztényként Istenről azt valljuk, hogy mi őbenne élünk és vagyunk. Tehát az ismert jelenségek alkotója és mozgatója egyaránt Isten.

Egyes szociológusok arról beszélnek, hogy amíg e földön nem érkezik el az igazságos és irgalmas, mindenki számára életet és boldogságot biztosító világ, addig mindig lesznek, akik Istentől várják ennek a remélt és várt társadalomnak a megvalósítását. Ez tehát a vallásosság másik éltető forrása. Keresztényként mindazonáltal nem gondoljuk, hogy itt a földön megvalósítható lenne a tökéletes társadalom – már csak az ember önzése és ebből következő vétkei miatt sem –, de belső elkötelezettségünk egy igazságosabb és mindenki számára boldogabb élet esélyét felkínáló társadalomért való aktív cselekvés és őszinte imádság. Az ítélet vasárnapján végképp nem feledkezhetünk meg az Isten előtti számadásról sem.

Vannak pszichológusok, akik úgy vélik, hogy amíg az ember nem tud ésszerű választ adni a sors kiszámíthatatlan eseményeire és az élet rejtélyes meglepetéseire, addig mindig lesznek, akik e jelenségek mögött Istent tételezik fel. Benne és vele fogadják el és dolgozzák fel az eseményeket – adott esetben keresztény módon –, szívükben a páli igével: „…akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…” (Róm 8,28) Íme a vallásosság harmadik forrása.

Ismét mások – éppen a szociológusok nagy táborában – azt mondják, hogy az ember csak szocializációja, vallásos neveltetése révén fedezi fel Istent, akihez lehet imádkozni, akinek igéje a Bibliában útmutatást ad az élet erkölcsi kérdéseiben. Aligha engedhetjük meg magunknak, hogy elengedjük a fülünk mellett ezt a véleményt, hiszen a jövő nemzedék istenfélelemben való nevelése – az igazmondás, a tisztességes életvitel útján – a felnőtt keresztény ember kötelezettségei között szerepel.

Ennél csak az a parancs volt gyötrelmesebb, amely a kötelező ateista világnézet jegyében az egyháznak megtiltotta a gyermekekkel való hitébresztő foglalkozást, a felnőtt-társadalommal pedig igyekezett elhitetni azt a primitív szemléletet, hogy aki hisz, az nem gondolkozhat tudományosan, aki pedig ismeri a tudomány felfedezéseit, az nem lehet vallásos, azaz hit és tudás feloldhatatlan ellentétben állnak egymással.

Természetesen minél inkább tiltották a vallás, a hit kérdéseivel való foglalkozást, az ifjúság annál inkább odafordult e kérdésekhez. Az ember ugyanis minden más élőlénnyel szemben abban különbözik a többi teremtménytől, hogy a vallásos a priori birtokában Istenre kérdez – ahogy Tillich mondja: a feltétlen létező után –, másfelől az élet értelmét, célját keresi a világban.

Mindezek ismeretében szóljunk – persze töredékesen – a vallás társadalmi jelentőségéről. Hosszú időn át – hazánkban mintegy nyolcszáz éven keresztül – a vallás, illetve intézményesített letéteményese, az egyház szervezte a közösségek életét. Korántsem merném állítani, hogy ez a sajátos feladatteljesítés zökkenőmentes volt. Azonban tény, hogy az egyház közösséggé formálta az adott település lakosságát, egymásért felelősséget hordozó, egymást segítő személyiségekké alakította őket. S itt máris említhetjük a vallás morális, erkölcsre nevelő hatását, amely az énközpontúság gúzsba kötöttségéből való kitörésre, a másikért való áldozathozatalra biztat. Észrevéteti a felnövő nemzedékkel, hogy „holdudvarában” élnek gyermekek és idősek, akikért tenni kötelesség, s akikre gondolni az emberi méltóság ismérve.

Nem feledkezhetünk meg a vallás kultúrát teremtő karakteréről sem. Nem véletlenül utalunk elsőként Károli Gáspár tevékenységére – ő és munkatársai fordították először teljes egészében nyelvünkre a Bibliát, óriási hatást gyakorolva ezáltal a magyar irodalmi nyelv formálódására.

Hogy az első magyar óvodát, árvaházat éppen vallásos meggyőződésből következően alapították és működtették hosszú évtizedekig, kevesen tartják számon.

Természetesen a történelem hosszú évszázadaiban volt hatása a vallásnak a politikára is. Érdemes megemlítenünk, hogy miként járultak hozzá a keresztények a rabszolgatartó társadalom felszámolásához. (A gyülekezetekben a gazdagabbak kiváltották rabszolga testvéreiket, de tudunk olyan esetekről is, amikor a rabszolgatartó lett kereszténnyé, és maga engedte el szolgáit, tette őket szabaddá.)

A magyar történelemből hadd idézzük most példaként az 1848-as forradalomban való részvételt: sokan éppen vallásos meggyőződésből harcoltak a szabadságért, s áldozták életüket a hazáért.

A fentiek alapján érdemes elgondolkozni azon a napjainkban újra meg újra fellángoló kérdésen, hogy magánügy-e a vallás, a hit. Keresztényként azt valljuk, hogy nem magánügy. Kihatása van az élet minden területére, a történelem folyására, népek, nemzetek sorsára.

A hit nem magánügy, de személyes ügy. Mindnyájunknak magunknak lehet elfogadnunk Isten hozzánk közeledő szeretetét s engednünk, hogy neki kedves, boldog emberekké formáljon minket Jézus Urunk megváltó tette nyomán.

D. Szebik Imre