Élő víz

Az egyik, nagy népszerűségnek örvendő internetes portálon bóklászom. A lényege röviden: ismerősök kerestetnek.

A dolog roppant egyszerű. Ha bejelölök valakit, és az illető valóban ismerősének tekint, visszajelöl. Ugyanez fordítva is működik: ha engem talál meg egy volt osztálytárs, egy régi, de az idő süllyesztőjében eltűnt barát, barátnő, és „megjelöl”, magam is megerősíthetem – miután megtekintettem az adatlapját –, hogy mi valóban ismerjük egymást. (Sok névazonosságból vagy -hasonlóságból ugyanis számtalan téves jelölés adódik, ezt azonban egy kattintással korrigálni lehet.)

A cél a rég nem látott ismerősök megtalálása, vagyis nem az ismerkedés, hanem az egymásra (rá)ismerés. Barátságok továbbépítése, régi, meglazult szálak összekötése, kapcsolatok felelevenítése. Sokan vetélkednek, ki tud több ismerőst „felmutatni”. (Persze kérdés, hogy a nagy számok mögött milyen mély kötődések vannak.)

A menürendszerben van egy ilyen lehetőség: „Legrövidebb út”. Ez nagyon megtetszett nekem. Sokat ígérő! Ráklikkelek. Hányszor keressük a másikhoz az utat, hány kanyart és kerülőutat kell bejárnunk, amíg elérünk hozzá (ha elérünk…), és még így sem mindig sikerül szót érteni, közös nevezőre jutni egymással. A legrövidebb út ember és ember között, hát az kész csoda, ha tényleg működik…

A lélek nagy ismerője, Tóth Árpád szerint e világmindenségben a leghosszabb, sőt legyőzhetetlenül nagy lehet az út Lélektől lélekig: „Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, / Mint egymástól itt a földi szivek! / A Sziriusz van tőlem távolabb / Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?”

Egy-egy társunkhoz keressük tehát a legrövidebb utat – ez már-már a filozófia határvidéke, ha jobban belemélyedünk, nem más, mint maga az élet… Internetnyelven azonban annyit jelent, hogy az általunk „kiszemelt” személy nagyon gyakran egy ismerősünk ismerőse (is), s a program kérésünkre kiírja a hozzá vezető legrövidebb utat. Állítólag öt, maximum hat lépésben gyakorlatilag bárkihez – számunkra teljesen idegen embertársainkhoz is! – el lehet jutni, aki benne van a rendszerben. Ezt nem tudom megerősíteni, de gyanítom: igaz lehet.

Az ember – kereső lény. Keresése pedig nem csupán e világra irányul: a természetfölötti iránti vágy ott él lelkünk mélyén, s kielégítetlen marad mindaddig, amíg rá nem lel arra, aki már régóta keresi, s aki az űrt egyedül betölteni képes tiszta, igaz, szent mindenhatóságával.

Egy olyan útra asszociálhatunk, amelyre nap mint nap ráléphetünk, és rá kell lépnünk. Ez az út garantáltan a legrövidebb út. Egyetlen lépésből áll csupán, nincs is szükség többre, hiszen benne, az Útban, Krisztusban érhetjük el magát az Istent. S ez a lehetőség már több mint kétezer éve adott.

Sokan nem hiszik, avagy határozottan tagadják, hogy ilyen út egyáltalán létezhet. Mások azt kétlik, hogy szükség van rá. Megint mások azonban rátalálnak, és tudják: nem ők voltak ennyire ügyesek, hanem valaki kinyitotta a szemüket, rávezette őket. Akadnak, akik számos hosszú, rossz, téves utat kipróbálnak – majdnem rámegy az életük –, mire megtalálják. Hogyan is fogalmazta meg József Attila? „Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot.”

Azután az első ráismerés után persze sok-sok újabb lépés következik még, de az már más. Mert ott már vezetnek, és útközben sok ismerősre is szert tehetünk.

Merjük hinni azt, tanuljunk meg bízni abban, ami értünk készült! Lépjünk rá az útra, a legrövidebbre, amely Istent és embert, de embert és embert is összeköt.

Bár az ember elfordult Teremtőjétől, megtagadta az ismeretséget, ő, a mi Atyánk, ebbe nem nyugodott bele, s ahogyan ígérte, elkészítette a „legrövidebb utat” – magához. Ebben a hatalmas nagy rendszerben „minden rendszerek Gazdája” még mindig keresi az új és keresi a „rég nem látott” ismerősöket.

Kőháti Dóra