Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

A rovat olvasói az elmúlt hetekben elgondolkodhattak azon, hogy mit jelent az igehirdetés alapjául szolgáló textus vagy téma. Legutóbb a szentírási textus alapján elhangzó prédikáció jellemzőit vettük sorra. De milyen bibliai szakasz kerül az igehirdető és az igehallgató elé?

Amikor Jézus földi működése kezdetén a názáreti zsinagógában felolvasott a próféta iratából egy szakaszt, az előtte olvasó a saját része után bizonyára továbbhajtotta a tekercset. A Jézust követő olvasó is minden valószínűség szerint csupán addig tekert, amíg a következő szakaszhoz ért. Ma, amikor a könyvet lapozzuk, a számítógépes szövegekbe pedig ott „ugrunk” bele, ahol nekünk tetszik, ne feledjük, hogy a tekercsekből való olvasás folyamatos volt.

A liturgiatörténet arról tanúskodik, hogy az első keresztény gyülekezetek a folyamatos igeolvasást gyakorolták (lectio continua), azaz egy-egy szent iratot szakaszról szakaszra, fejezetről fejezetre olvastak és magyaráztak. Hogy mekkora szakaszok kerültek sorra, azt nem tudhatjuk. Ezután alakult ki az a szokás, hogy egynémely – kevésbé fontosnak tűnő – szakaszt átugrottak, kihagytak úgy, hogy az összefüggéseket ne zavarják meg. Ez nem változtatott a lényegen, a közösség folyamatában ismerte meg a szent iratot.

Csak később terjedt el az a gyakorlat, hogy egy-egy bibliai szakaszt kiemeltek a szövegkörnyezetből (lectio selecta), azt olvasták fel, és az szolgált az igehirdetés alapigéjeként. A perikópa kifejezés kiemelést, kivágást, körülvágást jelent. Bár hazánkban ma is vannak olyan alkalmak (például bibliaóra, igehirdetés-sorozat), amelyeken folyamatosan olvassák a Biblia valamely könyvét (református gyülekezetekben sok helyen ez a természetes gyakorlat), a magyar evangélikusság az istentiszteleteken a perikóparend alapján olvassa, hallgatja az igét vasárnapról vasárnapra.

A kereszténység első évezredében a különböző liturgiacsaládokban más és más olvasmányrend alakult ki. A liturgiatörténet érdekes része a perikópatörténet. Luther maga is kritizálta és formálta a korábbi perikóparendeket, s olyan szakaszokkal egészítette ki őket, amelyek a keresztény hit legfontosabb mondanivalóit hordozták.

A perikópa szerinti igeválasztás rendjének kialakulása összefügg az egyházi esztendő egész rendszerének kifinomult megformálásával. Minden ünnepnek (vasár- és ünnepnapnak) megvan a maga ószövetségi, újszövetségi és evangéliumi igéje. Ezt az ősi rendet nevezzük óegyházi perikópának. Ehhez kapcsolódva alakultak ki evangélikus területen az egyes egyházakban a helyi perikóparendek.

Egyházunk 1963 óta egységes rendet használ, ezt az anyagot (is) átvette az új Liturgikus könyv. Ebben négy sorozat szerepel: az óegyházi perikópák mellé Prőhle Károly professzor A, B, C sorozatot készített. Ezeket passiósorozat, illetve zsoltárkiegészítés bővíti.

Egyházunk vezetői évenként előre meghatározzák, hogy melyik sorozatból melyik igeszakasz az olvasmány, és melyik az igehirdetés alapigéje. A rend szerint ha evangéliumról szól a prédikáció, akkor vagy ószövetségi, vagy epistolai szakasz az olvasmány; ha ószövetségi rész az igehirdetés alapja, akkor a másik kettő a lekció – és ennek megfelelően alakul a harmadik variáció is. Új istentiszteleti rendünk arra bátorít, hogy az alapigén kívül mindkét lekciót olvassuk fel. A háromféle textus cserélődik az egyházi év egy-egy fordulópontjánál. (A rend néhány éve a bibliaolvasó Útmutatóban is megtalálható.)

Miért jó a perikóparend, és miért szeretjük? A válasz egyszerű. Míg a folyamatos olvasás esetén mindig csak egy könyvvel foglalkozhatunk, addig a perikóparend segít egyfajta keresztmetszet-látásmódot kialakítani s így a teljes Szentírás összefüggésében gondolkodni. Ez azt is jelenti, hogy megtapasztaljuk, mennyire egymásra épülnek prófétai mondatok, evangéliumi események és apostoli kijelentések. Megfigyelhetjük az egyházi esztendő egy-egy szakaszának üdvösségtörténeti ívét is. Megérthetjük, hogy miből mi következik, mi mivel függ össze.

S még egy lényeges szempont: ha egyházunk egységes olvasmányrendet, perikóparendet használ, az megjeleníti a közösség összetartozását, egységét is. Nem csupán az igehirdetők készülhetnek közösen, egymást segítve, de egyugyanazon ige köré gyűlnek szerte az országban evangélikus testvéreink is. Széteső világunkban, széthúzó társadalmunkban ez is jellé válhat – befelé és kifelé egyaránt.

Hafenscher Károly (ifj.)