A hét témája

A kereszténység történelmének már az első évtizedeiben tisztelet övezte a Jézus Krisztushoz legközelebb álló személyeket: anyját, Máriát és Keresztelő Jánost, valamint az apostolokat. Istvánról, az első vértanúról maga az Apostolok cselekedetei tudósít.

A keresztényüldözések áldozatait az életben maradottak szinte azonnal, minden hivatalos eljárás nélkül tisztelni kezdték.

Az üldözések végeztével továbbfejlődött a mártírok liturgikus kultusza; sírjukat felkutatták, maradványaikat kiemelték és új, díszes sírokba helyezték. Emlékük megőrzését szolgálták a vértanúakták és a szenvedéstörténetek is; az előbbiek gyakran szemtanúk elbeszéléseire, jegyzőkönyvekre támaszkodtak. A vértanúk tiszteletének terjedésével a tévedési lehetőségek is megszaporodtak, illetve a hagiográfia – vagyis a szentéletrajz – „műfaji sajátosságai” is átalakították az anyagot; az idő múltával nem minden vértanú lett tisztelet tárgya. A püspökök kötelessége lett a vitás esetek eldöntése, a tévedések megelőzése, de a mai értelemben vett szentté avatás még nem volt feladatuk. A kezdeményezés mindig a hívő néptől származott.

A 3. században kezdődött a remetéskedés, ami a szerzetesség létrejöttét siettette. A remeték olyan hősies életvitelű egyéniségek, akik vérüket ugyan nem ontották hitükért, mégis megérdemelték a nyilvános, közösségi tiszteletet. A mindennapok vértanúsága, vagyis a keresztény aszkézis hősies gyakorlása a tényleges vértanúsághoz hasonlóan szintén feljogosított az égi koronára. A munka kitartó végzése, a kötelesség állhatatos teljesítése ugyancsak történhet hősies fokon. Ennek felismerése oda vezetett, hogy idővel olyanok is nyilvános tiszteletben részesülhettek, akik elsősorban nem rendkívüli dolgok véghezvitelével, hanem kötelességeik teljesítésével érdemelték ezt ki.

A 8. század végétől Európa újabb eredményes missziója nyomán a helyi egyházak felvirágzásának következtében a püspökök egyre nagyobb ellenőrzést gyakoroltak a szentek nyilvános tiszteletének kezdeményezése fölött. Egyre terjedtek a helyi kultuszok. A szentté avatás hivatalos kifejezése, a kanonizálás (canonisatio) csak a 11. század elején, VIII. Benedek pápa (1012–1024) egyik levelében jelent meg először, és a 12. század közepéig ritkán fordult elő.

A püspököktől fokozatosan került át a pápához a szentté avatás kizárólagos joga. A VII. Gergely pápa (1073–1085) által 1075-ben közzétett Dictatus papae („A pápa irata”) című dokumentum 21. pontja szerint „minden egyház fontosabb ügyeit a pápa elé kell terjeszteni”.

A 12. század átmenetet jelentett a kanonizációk terén. Például az első magyar szentté avatás alkalmával, még az előző század végén, 1083-ban a király, Szent László maga rendelte el István, Imre, Gellért és két remete vértanú, András és Benedek fölemelését; ugyanakkor – a Hartvik-féle legenda szerint – a szentté avatás a pápa engedélyével vagy legalábbis tudtával történt.

A döntő fordulat a 13. század elején következett be; a szentté avatás ettől kezdve jogilag pontosan megfogalmazva, félreérthetetlenül a pápa hatáskörébe tartozott. E században tovább tökéletesedett a kanonizációk formája; véglegesült a szentté avatási per, illetve nélkülözhetetlen feltétellé vált a hiteles életrajz elkészítése. Az illető halála után történt csodákat minél teljesebb számban össze kellett gyűjteni a Liber miraculorum (Csodák könyve) lapjain.

A késő középkorban és főként az újkor elején az egyházi elöljárók túlbuzgósága időnként visszaélésekhez vezetett. Ezért VIII. Orbán pápa (1623–1644) először 1625-ben két dekrétummal, majd 1634-ben a Caelestis Jerusalem cives… (A mennyei Jeruzsálem polgárai…) kezdetű brevével – pápai törvényt tartalmazó okmánnyal – megtiltotta, hogy a szentté nem avatott személyek nyilvános tiszteletben részesüljenek, illetve a szentek jellemzőivel ábrázolják őket. Kidolgozott egy új eljárási módot; kevés változtatással napjainkig ez van érvényben.

Rendes körülmények között a kanonizáció, a boldoggá és szentté avatás hosszú és lassú folyamat. Bármelyik katolikus hívő püspökéhez fordulhat, hogy kanonizációt kezdeményezzen. Ha ehhez a püspök hozzájárul, megkezdődik a szóban forgó személy élettörténetének vizsgálata. Fontos, hogy az eljárást megelőzi a fama sanctitatis, vagyis az illetőnek már a szentség hírében kell állnia széles körben. A helyileg illetékes egyházmegyében egyfajta törvényszéket állítanak fel, amely adatokat gyűjt a szent életű férfiú vagy nő hitbuzgalmáról és lelki életének értékeiről. Ha vannak tanúk, felkérik őket tanúságtételre, és a jelölt minden személyes írását összegyűjtik. Ezután a „bizonyító anyagot” továbbítják Rómába, ahol a kongregáció titkára jelentést készít róla. Megkezdődik az apostoli processzus, vagyis a meghallgatások sora, ahol megvitatják a kanonizálásra ajánlott jelölt személyéhez kapcsolódó, csodákról szóló részletes tanúvallomásokat és adatokat.

Ezen a ponton kerül rá sor, hogy a Vatikán egy hivatalos személyisége, az advocatus diaboli, az „ördög ügyvédje” rámutat bizonyos hibákra, ellenvetéseinek ad hangot, vagyis a kanonizáció ellenében érvel. A viták lezárása után összeállítják a jelölt életrajzát, és elküldik a pápának.

A jelöltnek tulajdonított, halála előtti csodák alapján boldoggá is avathatják a szóban forgó személyt. Ez jelenleg megelőzi a szentté avatást, és két úton történhet. Ha az illető nem részesült nyilvános tiszteletben, akkor szabályszerűen kell lefolytatni a pert előbb egyházmegyei szinten, majd továbbítani az ügyet az illetékes kongregációhoz. Ha azonban a nyilvános tisztelet igazolhatóan fennáll, per nélkül kérhető a pápa pozitív megerősítése. Az első esetben két csodát, a másodikban hármat kell hitelesíteni, a kánoni előírásoknak megfelelően igazolni. Az illető személy „közbenjárásának” tulajdonított csodákat is vizsgálat tárgyává teszik. Miután az illető további csodatételeit is igazolni lehet, a pápa végső döntést hozhat a boldoggá vagy szentté avatásról.

Forrás: Török József: A magyar föld szentjei (Tulipán Kiadó, Budapest, 1991); Kristin E. White: Szentek kislexikona (Maecenas Könyvkiadó, Budapest, 1993)