Napról napra

Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! – mondja a Seregek Ura. Zak 4,6 (Mt 5,9; Lk 17,20–24/25–30/; Róm 14,7–9; Zsolt 112) Hétköznapi kisemberként sokszor abban a tévhitben élek, hogy én vagyok a kiszolgáltatott, akit a hatalmasok irányítanak, félelemben tartanak. Pedig, mint minden embernek, nekem is van hatalmam. Érzelmi zsarolás, szurkapiszkálás, fintor, barátságtalan, lenéző arckifejezés… Sorolhatnám, mennyi eszközöm van a mások fölötti hatalom gyakorlására. Belső indíttatás, lelkesedés, vágy, önzetlen tenni akarás, hit, remény, Isten közelsége iránti éhség – így nevezném meg Isten Lelkének munkáját bennem.

Krisztus békessége uralkodjék a szívetekben. És legyetek háládatosak. Kol 3,15 (Ézs 55,12; Mk 4,1–9/10–12/; Jak 2,1–13) Mintha elő lehetne idézni a békességet, a hálát a szívemben Pál felszólítása nyomán. Kiülök a kertbe egyedül. A bágyadt nap melengeti az arcomat, hallgatom a természetet: a szél susogását, az őszi levelek hullásának hangját, a nyáj bégetését, a ló nyerítését… És elmúlik a félelmem, csend tölti meg a szívemet, és hálás vagyok, hogy hallok, hogy látok, hogy itt vagyok.

Nagyok az Úr tettei, kikutathatják, akiknek csak kedvük telik benne. Zsolt 111,2 (Róm 8,32; Mk 13,9–20; Jak 2,14–26) Azt mondják, nem könnyű ma gyereknek lenni. Nehéz, vastag könyvek, rengeteg tananyag. Annyi tudást kell elsajátítaniuk a mai diákoknak, amennyit még soha. És ez még nem is a „minden”. A tudás birtokában azt hisszük, mindenre képesek vagyunk. Bárcsak tudnánk, hogy minden tudásunk összefügg Istennel! Akkor talán alázatosabbak, óvatosabbak, szerényebbek lennénk…

Jézus így válaszolt a tanítványoknak: „Nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait, de azoknak nem adatott meg. Azért beszélek nekik példázatokban.” Mt 13,11.13 (Ézs 40,13; Zsid 13,1–9b; Jak 3,1–12) Nekik megadatott, mert tiszta szívvel, örömmel, nyitottan figyeltek Jézus szavaira. De nekünk megadatik-e? És ha mi vagyunk a „de azok”?

Az Isten országa igazság, békesség és a Szentlélekben való öröm. Róm 14,17 (Ézs 60,17b; 1Jn 2,18–26/27–29/; Jak 3,13–18) Hol van ez az ország? Úgy vágyom rá. Keresem az egyházban, a templomban, a gyülekezetben, a közvetlen környezetemben, magamban. Igazság, békesség és a Szentlélekben való öröm. Nem találom. Olyan jó lenne rátalálni. Isten országa csak engem kerül el? Kérjük Istent kétségeink idején, hogy ajándékozza nekünk a látást, a bizonyosságot, az a feletti örömöt, hogy országának polgárai lehetünk mi is.

Amiket hallottunk és tudunk, mert őseink elbeszélték nekünk, nem titkoljuk el fiaink elől. Zsolt 78,3–4 (Mt 5,15; Mt 26,36–41; Jak 4,1–12) Elnézem a templompadokat. Egyedül ülő gyerekek, fiatalok, öregek. Alig találok olyanokat, akik együtt jönnek: apa a fiával, anya a lányával. Mintha megszakadt volna a lánc. Nem kapunk semmit otthonról, és nem adunk semmit gyermekeinknek, ami megtartana mindannyiunkat. Ugyan hol van már az internet korában az, hogy az apák átadják hittapasztalataikat fiaiknak, vagy ahogyan Luther a Kis kátéban írja: „Ilyen egyszerűen tanítsa reá a családfő háza népét!”? Ezért vagyunk olyan gyökértelenek és bizonytalanok.

Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének. Jak 5,16b (Zsolt 118,21; Mk 13,30–37; Jak 4,13–5,6) Nagymamám mesélte, hogy egyetlen dologért imádkozott az életében igazán: azért, hogy ne kelljen egyetlen gyermekét sem eltemetnie. Ő jól imádkozott. Isten teljesítette a kérését. De én tudom, hogy a legnagyobb imádság az, amikor a fiam sírjánál őszintén tudom mondani: „Legyen meg a te akaratod!”

Heinemann Ildikó