Kultúrkörök

Van egy csodaszép villa az Andrássy úton. Az egykor tűrt avantgárdot, rendszerellenes dekadenciát és rengeteg füstöt látott, elhasználódott falak ma ragyognak, s köztük nagyszerű tárlatok, sőt ígéretes étlapok és igényes rendezvények találhatók. A hajdan a Fiatal Művészek Klubjának otthont adó épület a ma nagyon jól csengő Kogart Ház nevet viseli. A Kovács Gábor Művészeti Alapítvány – többek között – a kortárs művészetet támogatja, igen bőkezűen. Ebben a házban rendezték meg Patay László születésének 75. évfordulója alkalmából a Mesterem, Szőnyi című kiállítást.

A kiállítás plakátjain Patay Mesterem, Szőnyi című portréja látható. A megdöbbentő erejű kép egyrészt Szőnyi monokróm, néhány határozott vonallal felépített arcképe, másrészt legjelentősebb műveiből vett idézetek által egyfajta belső portré is. Az emberközpontú realizmus és a látomásszerűség, a tökéletes szerkesztés és az idézetek sokasága teszik ezt a képet Patay festészetének egyfajta védjegyévé, éppen a szeretve tisztelt mester emléke és nagysága előtt tisztelegve.

Nem túlzás azt állítani, hogy a 20. század második felének festészete – nagyrészt – Szőnyi és Barcsay köpenyéből, illetve ecsetjéből bújt elő. Szőnyi István zebegényi háza a magyar festészet elkötelezettjei számára zarándokhely lett. Szőnyi művészetének egyes darabjai mára a magyar festészet alapműveivé váltak, így az antik szobrokat idéző, klasszikus hangvételű Danaidák, a reálist, a szimbolikust és az emelkedettet egyesítő, kontrasztos Zebegényi temetés, a lágy-melankolikus Este vagy a franciásan könnyed, szellemes Esernyők.

A művészetben és a tanításban egyaránt igényes Szőnyi mester volt a szó klasszikus értelmében. Maga a tanítvány mondta róla, „amikor, már főiskolásként, hozzá kerültem, kiderült, az égvilágon semmit nem tudok… Amikor először kimondta, hogy elégedett, az fölért egy Kossuth-díjjal.”

Patay a Kossuth-díjat sosem kapta meg. Kritikusai szerették volna őt örökre eltüntetni a magyar festészet történetéből. Hol túl realista volt, hol nem volt eléggé az. Hol banálisnak tartották, hol túl magasröptűnek. Festő volt, aki remekül szerkesztett kompozíciókban vágyott a világ teljességére, feszegette a konkrét műalkotás kereteit, a saját lehetőségeit – és gyakran, igen, a nézők ízlésének határait.

A Mesterem, Szőnyi című kiállítás látogatóinak nagy szerencséje, hogy Patay tudott más utat választani, mint elődje. Bár művészetükben kimutatható jó néhány fontos összekötő kapocs – a vízparti táj „életbe szervesülésétől” az alapvető emberi mértékig, a világhoz való karakteresen egyenes viszonytól az egyetemi katedráig, a kisméretű táblaképek személyes hangjától a hatalmas, közösséget megszólító muráliákig –, Patay mégis kicsit többet akart vinni robusztus vállán, mint mestere. Tág ölelésű munkásságában kiváló, lényegre törő portréja (Barcsay) egyik fő műve. Táblaképeinek többségén az Ember – akinek anatómiájával olyannyira tisztában volt – jelenik meg, időnként irodalmi ihletettségben (Madách emlékére, Ezredforduló), máskor mitologikussá növelve testben (Asszonyok, Vihar) vagy lélekben (Menekülő, Nyugdíjban vagyok). Hatalmas szubjektív tablói a kortársak és az elődök, a családtagok – élők, holtak – és a mesterek, az európai festészet nagy pillanatai vagy a Szőnyi sírja köré gyűlt tisztelők egyéni ízű, gondosan és szellemesen komponált tömegjelenetek, melyek bizonyára segítették a falképfestő Patay kompozíciós technikájának kialakulását. Sok-sok négyzetméternyi kopár falat népesített be szentekkel és angyalokkal. (Némi ízelítőt ezekből is nyújt a kiállítás.)

„Az angyalok föloldják sűrű realizmusomat. Levegőt és fényt hoznak sötét templomainkba. Éteri közegbe visznek el, ahol én is szeretek lubickolni, feloldódni” – vallotta. Földi és mennyei tájaiban a hite szerint mindenütt jelen lévő Istent vallotta.

Vannak, akiket nem zavar késői képeinek festékszóróval elért, némileg felszínes lírát is hordozó realizmusa. Vannak, akik lélegzet-visszafojtva, ismerősöket keresve állnak hatalmas tablói előtt. Vannak, akik reneszánsz egyéniséget látnak falképei mögött. És vannak, akiknek legtöbbet a szénnel, néhány vonallal felvázolt angyalai, e finom angyalígéretek mondanak.

A műértés nem tudás, hanem szeretet kérdése – vallotta Szőnyi, a mester Kép című írásában. „A műalkotást szeretni kell. Hiába közeledünk hozzá tudományos felkészültséggel…, mindez nem segít közelebb hozzá. Csak szeretetre, belülről fakadó, őszinte odaadásra van szükség, olyan elfogulatlanságra, mely nem vesz tekintetbe semmi külső, mellékes körülményt. Ez kell ahhoz, hogy az ember feloldódjon, és teljes mértékben tudja értékelni és élvezni a műalkotást.”

Zászkaliczky Zsuzsanna