Evangélikusok

Amint lapunk múlt heti számának 1. oldalán már hírül adtuk, Raffay Sándor püspök (1866–1947) halálának hatvanadik évfordulója alkalmából konferenciát rendezett a Déli Egyházkerület, az Evangélikus Országos Levéltár és az Evangélikus Országos Múzeum. A november 7-i tanácskozáson tizenkét előadó – közöttük a Déli Egyházkerület által két évvel ezelőtt a püspök életművének feldolgozására kiírt pályázat résztvevői – szólt Raffay életpályájáról, teológiai, püspöki, politikai tevékenységéről, illetve egy-egy kortársáról. Az egész napos konferenciát Gáncs Péter püspök nyitotta meg, levezető elnökei pedig Balogh Margit történész, az MTA Társadalomkutató Központjának igazgatója, illetve Fabiny Tibor nyugalmazott egyháztörténész-professzor voltak. Az elhangzott előadások írott változata a szervezők tervei szerint kötetben lát majd napvilágot. Az előadókat arra kértük, hogy néhány mondatban fogalmazzák meg, kutatásaik közben milyen „Raffay-kép” rajzolódott ki bennük, milyen hatással volt rájuk az egykori püspök munkássága.

Raffay 1944-ben írta ezeket a ma is aktuális sorokat: „Nem a mi buzgóságunk, munkánk és szolgálatunk tartotta meg eddig egyházunkat, nem is a mi gyenge hitünk fogja megtartani ezentúl is e sokat próbált hazánkban a mi legtöbb próbát szenvedő evangélikus egyházunkat, hanem egyedül az egyház hatalmas Ura, akitől várjuk a jobb jövendőt, és akinek legyen dicséret és dicsőség az Úr egyházában öröktől fogva mindörökké!”

Még teológushallgatóként, szakdolgozati témám kiválasztása előtt olvastam a Déli Egyházkerület pályázati kiírását, és úgy döntöttem, hogy – összekötve a kettőt – a néhai püspök teológiai munkásságáról és bibliafordító tevékenységéről írok. Kutatásaim során érdekes volt látni, hogyan csendesedett az idő előrehaladtával Raffay fiatalkori kritikai hangja. Példamutató számomra, ahogyan önmagát is képes volt felülbírálni – ennek okát lelkisége fejlődésében, gazdagodásában is látom.

Isten szeretetének a csodája, hogy minden korban gondoskodik evangéliumának továbbadásáról, és tanúinak szolgálata egymásra épül. A kihívások és a tanúk változnak, de a szolgálat ugyanaz marad. Ilyen élményt jelentett számomra az előttünk járt nemzedék egyik tanújának, Raffay életének a kutatása.

Dolgozatom készítése közben, az anyaggyűjtés során elolvastam visszaemlékezéseit, naplófeljegyzéseit, leveleit. Azt hiszem, egy kicsit beleszerettem Raffay stílusába. Igen jól bánt a tollal, gondolom, a szónoklás karizmáját is megkapta. Milyen embernek látom őt? Egyházunkat szerető, érte szívvel-lélekkel tevékenykedő lelkésznek, aki sok talentumát nagy szorgalommal használta az Isten szolgálatában. Ugyanakkor gyarló ember volt, tévedett is. Érzékeny volt, nehezen viselte a sérelmeket, de ezt nemigen mutatta ki. Gondolkodásában inkább volt a 19. század embere, mint a 20. századé – de ez egész generációjának jellemzője. Élvezet volt Raffayt olvasni, róla írni.

Raffay Sándor politikai nézeteinek három összetevője volt: evangélikus keresztény hite, magyarságtudata és szociális érzékenysége. Sok esetben szembeállították egymással a szociális érzékenységet a magyarsággal vagy éppen a kereszténységgel. Raffay nagyon jól tudta, hogy ezt nem lehet. És eszméi mellett élete utolsó percéig hűségesen kitartott. Eszméi, állhatatossága, bátorsága rám nagy hatást tett. Úgy gondolom, a felejtés évtizedei után végre a bányai egyházkerület egykori püspöke elfoglalhatja méltó helyét az evangélikus egyház legkiválóbb vezetőinek és gondolkodóinak a sorában.

Régóta foglalkozom a Horthy-korszakbeli katolikus–protestáns kapcsolatokkal és Raffay Sándor tevékenységével is, ezért a mostani előadásomra való felkészülés során már csak az adott témára koncentrálva kellett összefoglalnom a régebben összegyűjtött forrásanyagot. Raffay Sándor személye számomra nagyon rokonszenves. A korszak magyarországi evangélikusságának egyik legkiemelkedőbb személyisége volt, akinek a katolikus egyházzal való kapcsolatát elemezve azt a fő tanulságot tudom levonni, hogy nekünk, mai lutheránusoknak tiszta evangéliumi hitünkhöz ragaszkodva kell együttműködnünk más keresztény testvéreinkkel, így a katolikusokkal is.

Raffay személye és műve arra tanít engem, hogy Isten országának építése, az egyház, a nemzet és a világ szolgálata, de a külföldi ügyek is egyaránt igénylik a spontaneitást és a szigorú tervszerűséget. Némelykor együtt, máskor egymástól szigorúan elválasztva.

A témabeli kutatás számomra igazi rácsodálkozást jelentett: Kapi és Raffay nem csupán kortársak és évtizedeken át munkatársak, szolgatársak voltak, hanem számos területen vetélytársak is. Mindenekelőtt azonban hittársai egymásnak; Isten karizmatikus emberei, akik nemcsak vezették, de közösen formálták is egyházuk arculatát. Tiszta szívű és szilárd hitű emberek, akiket tévedéseikkel, gyarlóságaikkal együtt is tisztelnünk lehet.

Sándy Gyula építész evangélikus templomainak nagy többsége éppen Raffay püspöksége idején épült. Ugyanazon a történelmi háttéren áll – ideértve a terület- és gyülekezetvesztés tragédiáját, a kisebbségi egyház nehézségeit, a politikai viharokat – templomépítésünknek ez a virágkora. Sándy visszaemlékezéseiben „egy magasabb Erő intézkedéseinek” tulajdonítja, hogy templomépítő lett. Szenvedélyesen hitte: azzal, hogy magyar és** evangélikus templomokat tervezett, Krisztuson kívül vagy rajta keresztül hazájának is szolgál.

A Déli Egyházkerület pályázatára elküldött dolgozatomban Raffay Sándorról mint egyházpolitikusról írtam. A Raffay-konferencián pedig a két néhai püspökben az embert kívántam láttatni. A két rendkívül gazdag életpályán – az önéletírások tükrében – sok egyezést találunk. Már a családi indíttatásban is hasonlóság látható; mindkettőjükre igaz Kovács Sándor mondata: „Mind apai, mind anyai ágon vallásos érzés szállt rám a munkaszeretet mellett örökségül…” Püspökségük előtt 1896-tól tíz esztendőn keresztül tanártársak is voltak a pozsonyi teológián.

Jó volt Raffayban felismerni az embert – vannak olyan helyzetek, amikor nem lehet jól dönteni, és a felelősséget vállalni kell. Raffay pályáján és szolgálatában a zsidókérdés volt az egyik legnagyobb lelkiismereti próbatétel és történelmi kihívás. Példaértékű azonban az a felelősségtudat, amellyel kiállt a rábízott evangélikus hívekért. A törvények ellenére a zsidó származású megkeresztelteket továbbra is az evangélikus egyház teljes jogú tagjának tekintette, ahogyan egyik levelében hangsúlyozta: „…mert nem helyezkedhetik senki a Krisztus fölé.”