Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Az írott igehirdetés elemzése során felfedezhetjük, hogy rokonságot mutat néhány újságírói műfajjal, ha szakmai szemmel nézzük. Említsünk meg kettőt, amellyel összefüggésbe hozható!

A sajtóban a tájékoztatás alapköve, valamennyi műfaj alapegysége a hír, melynek komoly műfaji kritériumai vannak. Fő funkciója az, hogy az olvasó hozzájusson a döntéseihez szükséges információkhoz.

Nézzük az igehirdetést: mi a hírünk? Az, aminek számunkra, Isten igéjének hallgatója-olvasója számára a legnagyobb hírértéke van? Hírünk, eseményünk, az, ami köré a gondolatsor rendeződik, az evangélium: a jó hír a textus által árnyaltan és konkretizáltan, egy adott aspektusból. Isten szeretetének híre, a megváltás híre, az élő Jézus Krisztus híre. Ha valami, akkor ez – amilyennek egy hírnek lennie kell – pontos, tényszerű, hiteles és aktuális. Olyan információ, amelyhez döntésem meghozatalához hozzá kell jutnom. Az írott igehirdetés olvasása közben érintettnek, megszólítottnak érzem magam, ha ez a hír áll a középpontban a lelkész (a cikkíró) által hozzáfűzött „hírmagyarázattal”.

A másik említendő műfajcsalád, a publicisztika alapja is konkrét hír, esemény. Rokonság mutatható ki közötte és – számunkra ez az érdekes – a prédikáció között. Az író mindkettőben „meg akar győzni valamiről”. Persze eredendően más céllal, hiszen a publicisztika bármilyen eszmét, személyt népszerűsíthet, míg a prédikáció nem. A publicista szabadon közli a véleményét, de – amint ezt a rovat korábbi írásai már részletesen kifejtették – az igehirdető esetében a „szerintem” és az „én úgy gondolom” sosem önmagában áll, hanem az igéből kapott és hit által kiforrott megnyilvánulás. (A tájékoztató műfajcsalád másik tagját említve tudósítani például csak olyan eseményről lehet, amelyen jelen van az újságíró… És igehirdetést írni?)

Írásom első részében a múlt héten már említettem a szöveg nyelvi megformálásának kérdését. Jó, ha szem előtt tartjuk, hogy a nyomtatott sajtóban megjelent anyagok bármikor újra elolvashatók. Az igényes, választékos fogalmazás, a gazdag szókincs, a szinonimák használata, a szabatos, kerek mondatok emellett azért is fontosak, sőt kötelezőek, mert a szó elszáll, de az írott szöveg olvasása közben a befogadónak módja van visszatérni egyes részletekhez, újra elolvasni őket, így az esetleg hibás mondatok, zavaros, rosszul egyeztetett szerkezetek, bántó szóismétlések a legszebb mondanivaló értékéből is levonhatnak – kár lenne, ha így történne…

Fontos a tagolás is: egy új bekezdés lehet „lépcsőforduló”, ahol meg lehet pihenni, az addigiakra újat építeni, előrevinni, lendületet venni, ívet húzni. Nem csak az első és az utolsó mondat fontos – bár tény, szerencsés, ha ezek frappánsak, jól sikerültek. Ha kibontakozik az író saját stílusa, egyedi hangja, az nagyon jó, hiszen a „mit” mellett a titok, avagy a művészet itt is a „hogyan”. A mélyebb teológiai összefüggések kifejtése irodalmi vénával, stílusérzékkel párosítva a nagy igehirdetők ismérve.

Tudjuk, hogy a magyar nyelv különösen is alkalmas a képteremtésre. Könynyebb ily módon megérteni és megértetni a mondanivalónkat; tömörségükben rejlik kifejezőerejük. Gondoljunk csak Jézus példázataira vagy a Hegyi beszédre, szóban elhangzott igehirdetéseire, amelyek most, számunkra már írott szövegként megjelenve nemcsak hitünkben gazdagítanak bennünket, de stílusra, fordulatokra, feszültségkeltő tömörségre is tanítanak.

Istennek a mában van mondanivalója, és ezt keresi az olvasó az igehirdetésben. Ezek a találkozási pontok végtelenül izgalmassá tesznek egy-egy írást.

Eszköz voltunkat egész keresztény életünk során átéljük. Egész személyiségünket és konkrét témánkat illetően: esetleges íráskészségünket is csak felajánlhatjuk annak, akitől kaptuk, hogy ő használjon, formáljon minket, működjön bennünk, és szóljon – alkalmatlanságunk ellenére is – általunk. Ekképpen az igehirdetés írója és olvasója egyek: legfőbb „feladatunk” engedni, hogy Isten megvilágosítsa bennünk igéjét, akár olvassuk, akár írott igehirdetésben magyarázzuk.

Az „Aki titeket hallgat…” mentén kimondani: „Aki titeket olvas…” – hatalmas felelősség.

Kőháti Dóra