Keresztutak
Adventi beszélgetés Várszegi Asztrikkal
– A végtelen Isten elküldte az ő szeretett Fiát, aki megtanított bennünket élni, és ígérete szerint újra eljön. Ennek a közöttünk létnek és utána való vágyakozásnak a kettősségében telik az életünk. Isten az, aki az embert teljessé teszi, és életünk során adventről adventre e felé a teljesség felé zarándokolunk. Az adventtel úgy van az egyház, mint a jó pedagógus, aki meg akarja tanítani valamire a gyermeket. Az évek ismétlődő ritmusa, gondolati tartalma is tanít, mégpedig azt, hogy várjuk az Üdvözítőt, aki megszületik, felnövekszik, majd szenved, meghal, feltámad értünk, és kitölti Szentlelkének ajándékait.
– A temérdek hivatalos teendő és a belső szerzetesi elhívás között bizonyára sok feszültség van. Milyen lelkülettel lehet ezt végigküzdeni?
– Isten országa a gyermekeké. Egy nagy gyermek van a püspök, főapát, diplomás ember mögött. Ezek a címek ugyanis kapott, elért, megdolgozott ajándékok, csupán eszközök, s amíg az ember nem téveszti össze az eszközt és a célt, addig minden nagyon egyszerű. Isten, a testvérek és jómagam – én ide egyszerűsödtem le hatvankét éves koromra. A legfontosabb – a főparancs szerint –, hogy szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes erődből, egész valódból, és szeresd a másikat, az embertársat, mert ő pontosan olyan, mint te.
– Bizonyára erőt ad az a tudat, hogy az ötszázas években alapított bencés közösségnek a tagja…
– A bencés regula így foglalja össze a szerzetesség lényegét: „Az Úr megmutatja nekünk az élet útját.” A szerzetesi szabály nem tesz mást, mint feltételeket teremt számunkra, hogy a nap huszonnégy óráját úgy osszuk be pihenésre és éber létre, hogy megfelelő arányban legyen – ora et labora – a spiritualitás és a munka. Mindennek alapja, hogy Isten igéjének forrásából merítünk reggel, délben, este.
– Azt érezzük a lelkipásztori szolgálatban, amikor találkozunk a mindennapi élethelyzetekkel, hogy az embereknek nagy szükségük van erőforrásra. Hol vannak ma lelki tartalékok?
– Szent Ágoston írja a Vallomásokban: „Ó, szépség! Én téged sokáig kívül kerestelek, és te belül voltál!” Azt gondolom, hogy Isten és ember kapcsolata mindig itt és most van. Most itt közöttünk és bárhol, ahol a lélek Isten után sóhajt.
A keresztény gyülekezetek a meghívottak közösségei. Úgy vagyunk együtt, hogy tudjuk: nem csak kenyérrel él az ember. És ha van a szívünkben többletöröm, többletremény, akkor ezt sugároznunk kell! Ez ma felekezetre való tekintet nélkül missziói küldetésünk.
A bennünket körülvevő világ, amelyet mi sokszor elmarasztalunk, lehet, hogy sokkal jobban szomjúhozza az igazságot, mint mi. Érdemes nagyon radikálisan őszintének lennünk saját magunkkal. Ez a világ nem elveszett. Jézus meghalt érte is, nemcsak értünk! E missziónak a szolgálatában kell, hogy álljunk, de erre csak akkor vagyunk képesek, ha tényleg odaadjuk magunkat neki. A lelki tartalékunk az élő Istenben van.
– Úgy tűnik, Isten népe ma görcsök, félelmek között él. Mi az, ami áttörést hozhatna?
– Jézus övéinek szóló örömteli evangéliuma a feltámadás után az, hogy „ne féljetek!” A félelem elűzésének egyetlen módja az Istenre való ráhagyatkozás. A társadalmi helyzet miatti aggodalmakkal kapcsolatban azt mondom, hogy a történelem már sokszor revízióra, reformációra serkentette a kereszténységet. Van hiányérzetünk, de ez a világ ezt nem tölti be. Ezért van szükségük az Úr Jézusra. A végső válasz ugyanis minden kérdésünkre csakis Istennél lehet.
A beszélgetést lejegyezte: Hulej Enikő