A vasárnap igéje

SZENTESTE – Ézs 9,1–6

Minden karácsonyeste meghallgatja Händel Messiásának 11. tételét. Azt a kórust, amely Ézs 9 próféciáját dolgozza fel. Rádióinterjúban mesélte, jól emlékszem rá. Érdekes, hogy nem a személyére, csak a mondanivalójára. Biztosan azért, mert ma is könnyű felidéznem a régi, fekete lemez Messiását. Nálunk is minden karácsonyeste ugyanott recscsent a lemez ütemesen, a karcolás mentén, az alt ária kellős közepén.

De a 11. tétel – meséli – mindent elmond a karácsonyestéről. Gyermek születik. Kisfiú. Olyan leheletfinom a zene, hogy alig mer az ember lélegzetet venni, el ne rontsa, el ne riassza. A dallam is könnyed, egyszerű, mint valami gyermekdal. Hegedűk kísérik, de épp csak érinti a vonó egy pillanatra a húrt. Legföljebb egy újszülött lehet ilyen törékeny. A pólyában. De leginkább a barlangistálló falába vájt jászolban. Kőből lehetett – olvasom – vagy agyagból. Fából biztosan nem, mert az túl drága volt abban az időben. A vonó közben szinte súlytalanul hozzáér a húrhoz. De már csak néhány pillanatig, mert elemi erejű crescendo következik. Húzza a tekintetet a dallam fölfele, megtelik a tüdő levegővel: és az uralom az ő vállán lesz. Már fényes trombiták fújják, dallam és hangerő a csúcsra ér, és szinte kirobban a név: Csodálatos, Fenséges, Örök.

Nem lehet jobban kifejezni karácsony tartalmát. Törékeny finomság, szinte suttogás – és csillogó, fényes csúcsok. Újszülött gyermek és erős Isten. Történés és szó. Esemény és magyarázat. A történés óriási csoda: gyermek születik. Ám ha nincs a szó, semmit sem tudunk róla. Hússzor is megszülethetett volna – mondja Luther egy szentesti prédikációban –, ha hírül nem adják nekünk, hogy kicsoda. Ha meg nem magyarázzák. Ha nem követi szó az eseményt.

Aki itt megszületett, az az Úr, aki Isten hiánytalan békéjét és felülbírálhatatlan igazságát hozza. A maradéktalan békét, amely nemcsak megtámadhatatlan, hanem a belső egyenetlenségek és görcsök teljes kisimulását is jelenti. Igen, pontosan azt az állapotot, amelyet nem tudunk egészen elképzelni, mert semmi tapasztalatunk nincs róla. És azt az igazságot, amely nem részben az, vagy nem egy bizonyos szemszögből az, hanem teljes és hibátlan. Amellyel mindenki számára helyrezökken az élet. Nem a győztesek és nem a legyőzöttek igazsága. Nem a megmagyarázott, csűrt-csavart igazság. Hanem éppen az, amit ugyanúgy nem tudunk elképzelni, mint a maradéktalan békét. Mert ugyancsak nincs róla tapasztalatunk. Szikrányi se. Az ellenkezőjével viszont tele van a házunk, és háborog tőle a lelkünk.

Esemény és magyarázat találkoznak. Történés és ige segítenek egymásnak. Ha csak a szó lenne, legföljebb szépet ígérne. Akár illúzió is lehetne. De nem csak a szó van, ott a Gyermek! S ha csak a gyermek lenne, nem is tudnánk, mit hordoz magában. De ott a Szó, és elénk tárja. Esemény és magyarázat így segítik egymást, hogy mi hírt kapjunk róla: megnyílt a menny, Isten elküldte egyszülött Fiát, hogy ne legyen többé elképzelhetetlen a béke és az igazság. Hanem benne valóság legyen, a szívünkben pedig ígéret, hogy meg fogjuk látni. Át fogjuk élni. Eljön az idő, amikor nem fogalom, nem prófécia, hanem valóság lesz. Átélhető valóság. Amikor nemcsak a csírája lesz jelen egy három évtizednyi életben, egy brutális halálban és egy példátlan fölemeltetésben, hanem a teljessége is, amely kézzelfogható, átélhető minden ember számára. Sorsa és része az embernek. Mert így szerette Isten a világot.

Karácsonyban csoda a jelen: gyermek született. Benne rejlik a jövő ígérete: ez a kisgyermek az, aki majd megvalósítja Isten békéjét és igazságát. És karácsony örök: ez a béke és igazság ki fog teljesedni – túl az időn, Isten örök országában. Ezért ne tiltakozzunk, gondolatban sem, ha bárki azt mondja: karácsony a legnagyobb ünnep. Igen, az, mert kezdete annak a crescendónak, amelyet többé már nem lehet megállítani. Ami elkezdődött és feltartóztathatatlan. És ne tiltakozzunk a „fehér karácsony” giccses frázisa ellen sem, mert fehér, hiszen magában hordoz minden színt.

Éppen emiatt olyan érzelemdús, hogy furcsa reakciókat vált ki az emberből. Ilyenkor valahogy felszínre kell törniük az érzelmeknek. És mert nemcsak Händelek éltek, és nemcsak Messiás szintű zenék vannak – feltartóztathatatlanul ömlik a giccs. Mert a szeretet számára nem mindig tudunk megfelelő csatornát találni vagy létrehozni, áramlik furcsa gomolyagokban is. Mert jót tenni muszáj, ezért mindig lesznek, akik visszaélnek az ünnep kitörni akaró érzelmeivel. És mert ennyire bensőséges, szinte nem lehet elhordozni a veszteségeket, a hiányokat, a változásokat, a gyászokat.

Karácsonykor nem csak a gyermek törékeny és sérülékeny. Mindenki az. Mindnyájan sebezhetőek vagyunk. Ezért nekünk szól Ézsaiás próféciája: az a nép lát világosságot, amely egyébként sötétben jár, és küzd az árnyakkal (9,1). Az a nép kap hírt gyermekről, születésről, életről, amelyre szüntelenül ráveti árnyékát a halál.

Sérülékenyek, gyengék és sebezhetők vagyunk. Sérülékennyé, gyengévé és sebezhetővé vált az Isten, hogy mellettünk legyen. Ám épp innen, a legmélyebb és legsötétebb pontról indul fölfelé. Az ég felé és az élet felé. Mint a kórusmű crescendója. Elindult – és már nem lehet megállítani. Ezért szól a glória, ezért csillognak a trombiták, és ezért indul el a vigasztalás, sőt az öröm felénk karácsony éjjel.

Szabóné Mátrai Marianna