A vasárnap igéje

VÍZKERESZT ÜNNEPE – Ef 3,2–6

Valaki szellemesen állapította meg egyszer, hogy olyan ez az ige, mint egy dió, amelyet először fel kell törni ahhoz, hogy hozzáférjünk a lényeghez. A levél írója valamilyen titokról beszél; olyan titokról, amely végre napvilágra került. Szavaiból kiderül az is, hogy nagyon fontosnak tartja ezt a felismerést: Krisztus óta nemcsak a zsidóknak, hanem a pogányoknak is szabad útjuk van Istenhez, mégpedig úgy, hogy előtte nem kell zsidókká lenniük. Lehet, hogy némelyek azt mondják most: „Ez lenne a nagy, a fontos titok? Hiszen ez régi közhely! A dió üres!” Csak óvatosan, kedves testvérem! Nem mondhatja az ember, hogy üres a dió, amíg fel nem törte.

E hír egykori újdonságát, lényegét csak akkor érthetjük meg, ha megismerjük, hogy mit jelentett az akkori keresztényeknek. Gondolatban most a Földközi-tenger keleti vidékén járunk, egy olyan városban, ahol a pogányok között egy kis zsidó közösség is él. Ez a zsidó közösség világosan és határozottan megkülönbözteti magát a többiektől. Itt van mindjárt a szombat megünneplése: mindenki más dolgozik, a zsidók nem. A pogány ünnepeken dúsan terített lakomákhoz hívogatják a közösség tagjait; a zsidók távol tartják magukat, nem esznek együtt velük. Az Ószövetség népéhez való tartozás testükön viselt jele, a körülmetélés is jól látszik, hiszen sportolásnál és a fürdőben a férfiak mezítelenek. – Miközben pogány környezetük szabadosan élt, a zsidó közösség tagjait az ószövetségi törvények fegyelmezték, de ők ezt nem tehernek, hanem kitüntetésnek tartották. Áthághatatlan fal választotta el az Ószövetség népét a pogányoktól.

Amikor közülük némelyek meghallották az evangéliumot, és Krisztus-követővé, kereszténnyé lettek, megváltozott a helyzet. Velük együtt sok pogány is kereszténnyé lett: görögök, rómaiak, afrikaiak, balkániak és más messze vidékekről valók – hiszen a Római Birodalom városai gyűjtőhelyei voltak a sokfelől összesereglett különféle népcsoportoknak. A zsidókból és a pogányokból lett keresztények együtt ismerték meg Krisztus szeretetének hatalmát, erejét (Ef 2,14).

És megtörtént a csoda: leomlottak a falak – azok is, amelyek az urak és a rabszolgák, férfiak és asszonyok között voltak. Ezekben a gyülekezetekben megtörtént a kiengesztelődés, kiábrázolódott az emberiség egysége. A különbségek – a szombat, a körülmetélés, a különféle étkezési szabályok – nem szűntek meg, de a Krisztusban nyert megbékélés fényében ezek már nem hitkérdések, hanem olyan különbözőségek, mint az egy testhez tartozó kéz és láb különbözősége.

Krisztusban leomlanak a falak. Ez a textus magja. A dió fel van törve. Most kipróbáljuk, ízlik-e.

Kezdjük a vizsgálódást a magunk háza táján! Vajon a mi gyülekezetünk az egység és a legyőzött ellentétek képét mutatja-e? Nem uralkodik-e közöttünk is bizalmatlanság? Érdekcsoportok és szekértáborok harca nem gerjeszt-e oly sokszor az egész gyülekezet életét megkeserítő feszültségeket közöttünk? Nem gondoljuk-e gyakran, hogy a másiknak kell megváltoznia, neki kell engednie, és neki kell alkalmazkodnia mindenben? Sok tennivalónk van még e téren, míg fenntartás nélkül elmondhatjuk: örököstársak, részestársak vagyunk, az egy Krisztus-test tagjai.

S mi a helyzet az ökumenében? Leomlottak-e közöttünk a falak? Talán az utóbbi évtizedekben valamivel alacsonyabbak lettek, és vannak kisebb átjárók is rajtuk, melyeken alkalmi találkozók idején kisebb csoportok kelnek át. Tagadhatatlan, ez fontos élmény a résztvevőknek. De a falakat nagyon nehéz lebontani, mert nem könnyű megválaszolni, mi a hit-, és mi a stíluskérdés. Igénk figyelmeztet: sok minden van, amit hitkérdésnek tartotok, valójában azonban csak stíluskérdés. Ne tévelyegjetek! Krisztus keresztje a kiengesztelődés jele, nem a szakadásé! Nem tagadhatjuk, nálunk is sok tennivaló van. Van söpörnivalónk a saját portánk előtt.

Jézus Krisztus a világ világossága – hirdeti az egyház vízkereszt ünnepén. Krisztus világossága ebből az igéből most úgy ragyog ránk, hogy fényében felismerjük helyzetünket, tennivalóinkat – és talán felismerjük egymásban a testvért is. A címben olvasható mondatot egy Afrikában dolgozó misszionáriusnak mondta egy bennszülött, amikor azt kérdezte tőle, mi a biztos jele annak, hogy az éjszaka véget ért, és elkezdődött az új nap. Igen, ez a Krisztus világosságában járók számára a legbiztosabb jel: felismerik a másikban a testvért.

Kedves testvéreim! Járjunk Krisztus szeretetének világosságában!

Imádkozzunk! Urunk! Benned az igazi élet jelent meg, és a tökéletes szeretet napja kelt fel ebben a világban. Kérünk, űzd el életünkből is a bűn sötétségét, vidd győzelemre bennünk az igazi életet és a tiszta szeretetet, hogy mint a te tanítványaid, lámpásként ragyogjunk a világban. Ámen.

Ittzés János