Ige+hirdető
Aki titeket hallgat…
Ki mondja ki az áment?
Előző számunkban az igehirdetés első mondatával foglalkoztunk, aláhúzva karácsonyi jellegét: „Kegyelem nektek és békesség…” Ezúttal a prédikáció utolsó szava a témánk. Ugyanúgy ismétlődő, ezerszer hallott kifejezés. Tudatos használata és tudatos meghallása fontos mindannyiunk számára. Talán szokatlan, hogy az új esztendőt zárszóval kezdjük, az „ámen” azonban lehet a biztos, biztonságos kezdet kifejezése is, ha rá tudjuk mondani Isten hívó és küldő szavára 2008. év elején.
Az igehirdetés – mint minden imádság és liturgikus szöveg – az ámennel ér véget (bár rossz nyelvek szerint nemegyszer előbb véget ér már, csak a lelkész nem találja az áment…). Miért hangzik el ez az ősi héber szó, ki mondja ki, és milyen értelemben használja? Igehirdetésről szóló sorozatunkban ezt is érdemes végiggondolnunk.
Ha fellapozzuk ismereteink virtuális szótárát, akkor az „ámen” szócikkhez a következőket rendelhetjük: igen; úgy van; úgy legyen; hiszem; elfogadom; vállalom. Világos, hogy gazdag tartalmú, sokszínű jelentést hordozó szó, de bárhogyan fordítjuk is le magyarra, egyfajta bizonyosságot tükröz. Azt, hogy ami elhangzott, az igaz, megerősítendő. Egyetlen apró szó, amely a zsidó-keresztény kultúrában élők számára oly sokat mond. Vagy mégsem?
Ezzel is úgy vagyunk, mint a gyakran ismételt szavakkal, mondatokkal: kiüresednek, súlytalanná válnak. Csak megszokásból hangzanak el? Esetleg olyan funkciót töltenek be, amely az eredeti értelmükhöz méltónál kisebb jelentőségű? Nem veszély-e az, hogy az ámen is csupán szokásos végszóvá, üres záróformulává degradálódik? Motorikusan kimondjuk – vagy kimondja helyettünk más –, de nem figyelünk rá.
Jó lenne, ha egyre tudatosabbá válna az istentiszteleten való részvételünk, és így figyelnénk az igehirdetés tartalmára, illetve az azt keretező szavakra, mondatokra is. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a sokszor ismételt kifejezések belénk ivódva, néha tudat alatt is hatnak, s ha nem is mindig gondoljuk végig, hogy mit jelentenek, munkálkodnak bennünk. Ha tehát az értelmünkkel nem ragadjuk is meg mélyebb jelentésüket, a szánk kimondja azt, ami lényeges, a hitvallást, a bizonyosság szavát.
Az igehirdető által mondott ámen. Mai gyakorlatunk szerint maga a prédikátor mondja ki az áment az igehirdetés végén. Kétfelől közelíthetjük meg ezt a tényt. Az igehirdetés a lelkész (személyes) bizonyságtétele Isten nagy tetteiről, megtapasztalt szeretetéről, az írott igében megismert jóságáról. Az e tanúságtételt befejező ámen megerősíti a hallottakat, semmi kétséget nem hagyó módon akarja bizonyítani a mondottak igazságát, valóságosságát.
Az igehirdetés emellett azonban – ahogyan erről rovatunk korábbi írásai is szóltak – Isten szava, amely emberek ajkán hangzik fel. Nem emberi gondolatok alkotják csupán, nem a lelkész tanulmányainak és szellemi-lelki képességeinek a „terméke”, hanem Isten igéje. És ennek az élő igének az elhangzása után csendül fel az utolsó szó: „Ámen.” Lehet ez Isten saját ámenje, amelyet igazolásként, elfogadásként mond ki. Maga a megszólaló Úr igazolja, vállalja azt, ami elhangzott.
A gyülekezet szava: ámen. Az „ámen” a gyülekezet szava és feladata. Ez a liturgia minden részében igaz – így az igehirdetéssel kapcsolatban is. A hallgató befogadja az elhangzottakat, és válaszol rájuk. Mi mást is válthatna ki az emberből Isten életet adó szava, mint egyetértést, helyeslést? Lehet az ember tartózkodó, netán ellenálló, de előbb-utóbb, ha az ige elkezd működni benne, kimondja a bizonyosság szavát: ámen.
Hazánkban úgy alakult a liturgikus élet, hogy az evangélikus istentiszteleten a lelkész vette át a gyülekezettől az áment. Az ámen ugyanis feleletjellegű, és válaszfunkciót tölt be. Amit a lelkész mond – saját szavaként vagy Isten igéjeként –, arra a gyülekezet válaszol.
Jó lenne gyakorlattá tenni, hogy az igehirdetés végén (is) a gyülekezet válaszoljon ámennel az elhangzottakra. Ehhez azonban az igehallgatóknak érezniük-tudniuk kell, hogy mikor ér véget a prédikáció. Akár abból, hogy a lelkész előbb maga is kimondja az áment, akár abból, hogy elhangzanak olyan hívó szavak, amelyekre szinte rávágja a gyülekezet a választ.
Isten ámenje. Ez a legizgalmasabb. Mert amire Isten kimondja az áment, az megvalósul. Isten teremtő szava ámenként hangzik. S amire ő azt mondja: úgy legyen, az úgy lesz. Örök vágya a hívő embernek, az igehirdetőnek és a gyülekezet tagjainak – mindannyiunknak, hogy az ámen Isten ámenje legyen életünkön.
Hafenscher Károly (ifj.)