Evangélikusok

Általában már december elején kézbe veszem a következő évre szóló bibliaolvasó Útmutatót. Ilyenkor – egyebek mellett – megnézem a tiszteletre méltó herrnhuti közösség által kijelölt évi igét. 2008-ban ez a jézusi mondat mutatja az utat: „…én élek, és ti is élni fogtok.” (Jn 14,19) Tudom, hogy a világ közel ötven országában tekintik az esztendő vezérigéjének ezt a mondatot, most mégis az egészen személyes vonatkozásokat próbálom végiggondolni. Eszembe jut, hogy igazán akkor ütött szíven ez a mindenféle pátosztól mentes jézusi ígéret, amikor teológushallgatóként egy fiatalon meghalt lelkésztársunk sírját álltuk körül. Idővel aztán többször prédikáltam és tanítottam róla, a hittanosoknak pedig mindig amolyan aranymondásként adtam fel.

Ezekben a hetekben Jézus mondata számomra nem prédikációs alapige, tananyag vagy írásmagyarázati feladat, hanem a vigasz forrása. Annyira személyes, hogy magam sem tudom, milyen mértékben szabad nyilvánosan szólnom róla. Meghalt az édesapám. A gyász nemcsak az enyém, hanem édesanyámé, testvéreimé és számos családtagé is. Kinek-kinek szinte intim ügye. Ugyanakkor százszor és ezerszer megtapasztalom, hogy sokan megsiratják őt. A gyásznak ez a személyes és közösségi jellege ugyanúgy megfér egymás mellett, mint Pál apostol levelében ez a két ige: „Egymás terhét hordozzátok…” (Gal 6,2), illetve: „…mindenki a maga terhét hordozza.” (Gal 6,5) Természetesen nagy ajándék a megkülönböztetés tudománya: melyek azok a terhek, amelyeket csak mi hordozhatunk, és melyek azok, amelyeket megoszthatunk egymással?

„Én élek, és ti is élni fogtok.” A mondat Jézus búcsúbeszédében hangzott el, amikor bátorítgatta hátramaradó tanítványait. Vigasztalni azonban korántsem könnyű. A kívülálló sokszor nem tud mit kezdeni más szenvedésével. Amikor Jóbot testi-lelki csapások sújtották, és fekélyes testét cserépdarabkákkal vakargatta, barátai hideg fejjel meg akarták magyarázni neki a szenvedés értelmét. Ő ezt mondta nekik: „Miért akartok hiábavalósággal vigasztalni? Válaszaitokból a rosszindulat beszél.” (Jób 21,34) Ez a hiábavalóság azért is kétségbeejtő, mert korábban ő maga már meg is mondta, mivel tudnák őt segíteni: „Hallgassátok meg figyelmesen szavamat, ezzel vigasztaljatok!” (Jób 21,2) A szenvedő ember jelzést ad. Szavaival – vagy éppen hallgatásával.

Az Ószövetség legnagyobb vigasztalója Ézsaiás. „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!” – hangzik nála a szolidaritásnak ez a leghitelesebb mondata (Ézs 40,1). A száműzött, szétszóródott és hitevesztett népet valóban vigasztalni kellett. Szilágyi Domokos, a több szempontból is tragikus sorsú erdélyi költő így ír egy versében: „Szégyen a szó, ha nem vigasz, / szégyen a vers, ha nem igaz. / Igaz vagyok s szégyentelen, / akárcsak a történelem.” Igaztalan és vigasztalan korban élve újra és újra rádöbbenhetünk, hogy Isten a legfőbb vigasztaló. A zsoltárost szikár, amolyan férfias vigaszkeresés jellemzi: „…vessződ és botod megvigasztal engem” (Zsolt 23,4), Ézsaiás gyengédsége azonban Istenben – merész módon – az anya vigasztalását látja: „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket…” (Ézs 66,13)

A Szentháromság Isten vigasztal. A teremtő Isten, akiben, mint láttuk, egyszerre van jelen a férfi és a női princípium. A megváltó Isten, hiszen Jézusról joggal valljuk egy énekünkben: „Ó, Jézus, kincsem, vigaszom…” (EÉ 503,1) A megszentelő Isten, hiszen búcsúbeszédében a Szentlélekről mondja Jézus, hogy ő a Paraklétosz, a Vigasztaló.

A vigasztalás kertjében tett bibliai körsétánk során visszajutottunk tehát Jézus búcsúbeszédéhez, amelyben az „én élek, és ti is élni fogtok” évi ige szerepel. Ebben az összefüggésben Mesterünk ezt is ígéri: „Nem hagylak titeket árván…” (Jn 14,18)

A Biblia mellett az irodalomból is meríthetünk vigaszt. Ahogy most fellapozok egy-egy kötetet, nemcsak betűket látok, hanem szavakat is hallok. Ady verssorai számomra már mindig Latinovits Zoltán sírásba fúló hangján szólalnak meg: „S akik még vagytok, őrzőn, árván, / Őrzők: vigyázzatok a strázsán.” (Intés az őrzőkhöz) Pilinszky János monumentális versét pedig örökké az ő saját előadásában hallom, amint cigarettafüst mögül, fojtott hangon mondja: „Ismeritek az évek vonulását, / az évekét a gyűrött földeken? / És ismeritek a mulandóság ráncát, / ismeritek törődött kézfejem? / És tudjátok nevét az árvaságnak?” (Apokrif) Reményik Sándor versét olvasva csak hallani vélem a halk szavú kolozsvári költő hangját: „…árvaság csak egy van, feleim: / Az erdőn kívül lenni. / Otthontalannak, hazátlannak lenni. / Nagyvárosok rideg utcakövén / A széltől sepertetni. / Sok más szeméttel összekevertetni. / Árvaság csak ez egy van, feleim.” (Halotti beszéd a hulló leveleknek)

Jézus mindegyik árvaságot ismeri. Adyét, Pilinszkyét, Reményikét. A te árvaságodat és az enyémet. Azok árvaságát, akik édesapjukat, édesanyjukat veszítették el. Akik házastársukat. Testvérüket. Gyermeküket. Azok árvaságát, akik soha nem ismerték szüleiket, mert nevelőotthonban nőttek fel. Azok árvaságát, akiknek vannak ugyan szüleik, de otthonukban nem hangzik emberi szó. Árva Bethlen Kata évszázadokon átívelő árvaságát és Móricz Zsigmond törékeny Árvácskájának árvaságát. Azok árvaságát, akik megszöktek hazulról, és kóborolnak valahol a világban. Azok árvaságát, akik nem tudják megszólítani a mennyei Atyát.

„Én élek, és ti is élni fogtok.” Jézus szava megvigasztal. Ezt adhatjuk tovább egymásnak. Az egyházban – A schmalkaldeni cikkek című reformátori hitvallás értelmében – megvalósulhat a „mutuum colloquium et consolatio fratrum”, vagyis a testvérek egymás közötti beszélgetése és vigasztalódása. Régóta hirdetem, hogy beszélgető egyházzá kell lennünk. Most úgy érzem, a hangsúlyt egyre inkább a másik szóra, a consolatióra kell tennünk, és vigasztaló egyházzá kell válnunk. Családommal együtt napról napra ebben élek. Köszönet ezért a közösségért. Egy-egy felelevenített beszélgetésért, ihletett módon megrajzolt portréért, elküldött fényképért, bibliai igéért, szavak nélküli együttérzésért.

Jó testvérem – erdélyi lelkész – így bátorított: „Mifelénk így mondják: a Jóisten fogadja aranyosan.” Jó, hogy a megvigasztaltak közössége és vigasztaló egyház lehetünk.

Fabiny Tamás püspök, Északi Egyházkerület