A hét témája

Huszonnyolc fejezetből áll. Az evangéliumot hagyományosan Máté Lévinek, a vámszedőnek tulajdonítják, akit Jézus hívott el tizenkét tanítványa egyikének. Nevén és foglakozásán kívül gyakorlatilag semmit nem tudunk róla. Nem ismeretes, hogy mikor keletkezett az evangélium. Aligha íródott a jeruzsálemi keresztények szétszóratása előtt, mivel Jeruzsálemben a helyi gyülekezetnek nem lehetett szüksége írott evangéliumra, hiszen az apostolok jelen voltak, hogy minden kérdésre válaszoljanak, és hiteles tanítást adjanak. Kétséges, hogy Kr. u. 70-nél később írták volna, mert a Jeruzsálem lerombolásával foglalkozó jövendölésnél nincs utalás arra, hogy a város már ténylegesen elesett volna. Iréneusz egyházatya (körülbelül Kr.u. 170) az evangélium megírását Néró idejére teszi, Kr. u. 50 és 70 közé. Így lehetséges, hogy Máté eredetileg az evangéliumot arámul beszélő, nem palesztinai megtértek számára írta, akik nem jutottak el az apostolokhoz, ennélfogva csak írott szövegből szerezhettek ismereteket Jézusról. A keletkezés helye Antiókhia városa lehetett. Az antiókhiai gyülekezet volt az első, amelynek kifejezetten pogány tagsága volt, és arámul és görögül beszélt.

Máté Jézust mint királyt mutatta be. A napkeleti bölcsek királynak járó hódolattal borultak elé. Királyi a származása. Jeruzsálemi bevonulásakor Zakariás próféciája teljesedett be: „Íme, királyod jön hozzád…” (Mt 21,5; Zak 9,9) Dicsőséges feltámadásával megkezdte a mindenség feletti uralmát, és elhozta a mennyek országát.

Tizenhat fejezetből áll. Az evangélium szerzőjét eredetileg Jánosnak hívták. A Márk nevet akkor vette fel, amikor kapcsolatba került a pogány világgal. Édesanyja Mária, az apostolok pártfogója; az ő házában gyűltek össze a tanítványok, illetve a jeruzsálemi gyülekezet. ApCsel 12,12 szerint Péternek is odavezetett az első útja, miután kiszabadult a börtönből. Így Márknak kezdettől fogva jól kellett ismernie a keresztény mozgalom vezetőit. Unokabátyja Barnabás volt, Pál apostol munkatársa. Márk életében nagy fordulatot jelentett, amikor missziói körútra indult velük (ApCsel 12,25). Útközben – előttünk ismeretlen okból – visszafordult. Pál ezért megneheztelt rá, második missziói útjára nem vitte magával kísérőül. Márk Barnabással Ciprus szigetére ment térítői munkára. Évek múlva helyreállt a jó viszony közte és Pál között. Egyik levelében Pál apostol munkatársként említi őt.

Márk Péter apostol mellett Rómában munkálkodott. Az ottani gyülekezet is ösztönzést jelentett számára, hogy írásban rögzítse az evangéliumot és Péter szóbeli igemagyarázatát. Órigenész és Iréneusz egyházatya is megerősítette a tényt, hogy Márk azt írta le, amit Péter elmesélt neki. Valószínűleg Róma volt a könyv megjelenésének a helye, és a még meg nem tért, gyakorlatias, római mentalitású laikusoknak szólt. Az evangéliumok között Márké a legrégibb.

Márk Jézust Isten Fiaként mutatja be. Megkeresztelkedésekor az Atya kinyilatkoztatta, hogy Jézus az ő szeretett Fia. Rendkívüli tettei, csodatételei megmutatták hatalmát. A nép vezetői istenkáromlót láttak benne, sokszor még tanítványai sem értették meg. Egyedül az Atya maradt mindig vele.

Huszonnégy fejezetből áll. Az evangélium szerzője a kutatások szerint megegyezik azzal a Lukáccsal, aki az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvet írta. Születését tekintve görög anyanyelvű nem zsidó, aki jó neveltetésben részesült, foglalkozását tekintve valószínűleg orvos volt. Akkor lett Krisztus követője, amikor az evangélium Antiókhiába ért. Pál apostollal Tróászban találkozott 51-ben, és vele ment Macedóniába. Ott a filippi gyülekezet pásztora lett. Amikor Pál harmadik útja alkalmával visszatért Filippibe, Lukács csatlakozott hozzá, és elment vele Palesztinába. Pál jeruzsálemi tartózkodásának és cézáreai bebörtönzésének idejéből Lukácsról nem találunk feljegyzést, de mégsem lehetett tőle messze, mivel a római utazásban már részt vett, és a hajótörésről személyesen tudósít az Apostolok cselekedeteiben. A fogságban írt levelekben is említi őt Pál mint munkatársát (Kol 4,14; Filem 1,24).

Ettől kezdve az adatok már meglehetősen töredékesek és bizonytalanok. Úgy tűnik, Pállal volt az apostol utolsó bebörtönzésének idején, Pál halálát megelőzően (2Tim 4,11). Az evangélium keletkezésének legvalószínűbb időpontja Kr. u. 60 lehetett. Mialatt Pál börtönben volt, Lukács Jézus élettörténetének tanulmányozására szentelte idejét. Amint az az evangélium bevezetéséből kiderül, Lukács mindennek precízen utánajárt. Mint írja, korában sok olyan mű létezett, amely zavaros vagy nem pontos információkat adott Jézus életéről és munkájáról. Ha a szerző kielégítőnek tartotta volna ezeket az anyagokat és forrásokat, nem írt volna külön evangéliumot.

Lukács Jézust a világ Megváltójaként mutatja be. Jézus nemzetségi táblázatát Ádámig vezette vissza. Születésekor az angyalok arról énekeltek, hogy ő minden népnek örömöt hoz. Feltámadása után azt parancsolta a tanítványoknak, hogy minden népnek hirdetni kell a megtérést és a bűnbocsánatot.

Huszonegy fejezetből áll. Az evangélium szerzője egy a tizenkettő közül, méghozzá János, a szeretett tanítvány, akire a kereszten Jézus Máriát bízta.

Zebedeus jómódú halász volt Galileában. Fiai, Jakab és János édesapjuk mesterségét folytatták. Édesanyjuk, Salome Máriának, Jézus anyjának a nővére volt. Amikor Keresztelő János munkálkodni kezdett, János a tanítványa lett. Jézus a Galileai-tó partján a halászháló mellől hívta el őt és testvérét.

Az evangélium írásánál nagy segítségére lehetett a körülmény, hogy sok mindent személyesen, tapasztalatból ismert. Tisztában volt a zsidó hagyományokkal, a zsidók és a samáriabeliek viszonyával, a zsidó ünnepekkel. Mivel palesztinai zsidó volt, jól ismerte a vidéket, különösen is Jeruzsálemet és környékét, Galilea városait és Samária területét. Szemtanúja és alapos megfigyelője volt azoknak az eseményeknek és körülményeiknek, amelyeket leírt (lásd például: a kánai menyegzőn használt kővedrek száma és mérete – Jn 2,6).

Valószínűleg lobbanékony típus lehetett – nem véletlenül nevezte Jézus őt és testvérét a mennydörgés fiainak (Mk 3,17). Ám mégis az a szeretett tanítvány volt, aki az utolsó vacsoránál különleges és bizalmas helyet foglalt el a Mester mellett. A tárgyaláskor azért nyert bebocsátást a főpap udvarába, mert a családja ismerős volt (Jn 18,15–16). Talán ő volt édesapja halászati vállalkozásának jeruzsálemi képviselője, és így ismerkedett meg a város prominens családjaival. Szemtanúja volt Jézus elítélésének és halálának, és az elsők között látta meg az üres halotti lepleket.

Az evangélium valószínűleg az első század végén keletkezett Kis-Ázsiában, alighanem Efezusban. Pogány keresztényekből álló gyülekezetnek írhatta, hiszen sok héber szokást részletesen elmagyaráz benne. Sajátos szerkezete és stílusa miatt eltér a másik három, szinoptikusnak nevezett evangéliumtól.

János Jézus istenségét, isteni dicsőségét hangsúlyozza. „Az Ige testté lett…” (Jn 1,14) „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30) „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,9)

Huszonnyolc fejezetből áll. Szerzője ugyanaz a Lukács, aki a harmadik evangéliumot is írta. Nyilván az evangélium folytatásának szánta a könyvet, hiszen az elbeszélést ott folytatja, ahol azt abbahagyta. A célja is ugyanaz lehetett a megírásával: egyrészt a személyes hitet kívánta erősíteni, másrészt érthető történeti leírást akart adni az embereknek arról, hogyan munkálkodott Jézus a mennybemenetele után az evangélium terjedésének köszönhetően.

Lukács nem volt szemtanúja mindennek, amit leírt, de ebben az esetben is alaposan utánajárt a dolgoknak. Pál apostol kísérőjeként és munkatársaként – valószínűleg útinaplószerűen – feljegyezte élményeit, így ezek a részek személyes hitellel egészülnek ki.

A könyv a kereszténység első korszakáról íródott egyedüli beszámoló; a Jézus halála utáni első harminc évet öleli fel. Megtudjuk belőle, hogyan terjedt az evangélium Palesztinán át Rómába, a világ fővárosába. Az első tizenkét fejezet a palesztinai eseményekről szól, a többi tizenhat Pál apostol missziós útjait írja le Júdeától és Samáriától kezdve a római világon át egészen római fogságáig.

Tizenhat fejezetből áll.

A római gyülekezet eredete ismeretlen. Valószínűleg spontán alakult meg a hívők között (nagy részük a világ más részeiből költözött Rómába). Az István vértanúhalála után megindult keresztényüldözés miatt sok hívő hagyta el Jeruzsálemet. Közülük nyilván sokan mentek Rómába. Az első pünkösdöt személyesen átélők hazatérve az evangélium hirdetői lettek.

Pál azt tervezte, hogy a Római Birodalom nyugati részébe, Hispániába is elviszi az evangéliumot, és kiindulópontjának a római gyülekezetet tekintette. Igyekezett megnyerni tervéhez a rómaiak támogatását. Levelét Fébé, a kenkhreai gyülekezet diakonisszája, a szegények és betegek gondozója vitte el.

A Római levél kezdettől fogva a keresztény teológia alapköve volt. A legtöbb terminus technicus – úgymint megigazulás, fiúság és megszentelődés – ennek a levélnek a szókincséből származik. Központi mondanivalója, hogy Krisztus evangéliuma Isten ereje minden hívő üdvösségére.

Tizenhat fejezetből áll.

Pál második missziós útja során jutott el Korinthusba. Másfél évig munkálkodott ott. A gyülekezetet javarészt pogányokból alapította, akik nem voltak járatosak az ószövetségi írásokban, s akiknek a vallási és erkölcsi előéleteik pontosan ellentétesek voltak a keresztény elvekkel; még sok tanításra volt szükségük. Efezusból írt nekik egy levelet, amely az utókor számára elveszett. Annyi bizonyos, hogy az első levél intelmeinek hatása csekély volt. A gyülekezet megfelelő vezetés hiányában teljesen szétesett, és nyugtalanító hírek érkeztek róluk Pálhoz. Végül egy levelet is kapott tőlük, amely tisztázandó kérdéseket tartalmazott. Erre írta válaszul az apostol az Első korinthusi levelet feltehetően 55-ben.

Az összes páli levél közül ez a legsokrétűbb mind tartalmát, mind stílusát tekintve. A tárgyalt témák az egyházszakadástól kezdve az anyagiasságig, a gyülekezetben való viselkedéstől a feltámadásig terjednek. Ez a levél nyújtja a legjobb betekintést egy korai gyülekezet problémáiba. Megközelítésében teljesen kötetlen, nem olyan, mint egy teológiai esszé. Van egy központi témája, amely szerint minden baj gyökere Krisztus megvetése. Pedig a gyülekezet Krisztus feltámadásából él, és várnia kell a visszajövő Urat.

Tizenhárom fejezetből áll.

Az Első korinthusi levél nem érte el a kívánt hatást. A gyülekezeti állapotok tovább romlottak. Pál erre elindult, hogy maga teremtsen rendet. A szándék nem járt eredménnyel, az ellentétek csak tovább éleződtek. Mivel munkája Efezusba szólította, pár nap múlva távozott, és kemény hangú levelet írt a gyülekezetnek. Ezt az írást sem ismerjük, mert elveszett.

Pál ezután hűséges munkatársát, Tituszt küldte Korinthusba. Fáradozásának jó hatása volt. Titusz beszámolója indította Pált arra, hogy újra levelet írjon – ez az Újszövetségben olvasható Második korinthusi levél. Újabb látogatását akarta előkészíteni vele. Védekezik az alaptalan gyanúsítások ellen, megcáfolja az ellene felhozott vádakat. Erőteljes érvekkel bizonyítja, hogy elhívása mögött Isten akarata áll; a levélben tükröződik Pál Krisztussal való élő kapcsolata.

Hat fejezetből áll.

Galáciának (Gallia) eredetileg azt a területet nevezték Kis-Ázsia északi részének a közepén, ahol a betolakodó gallok telepedtek meg a Krisztus előtti harmadik században. Sok évig megtartották független királyságukat. A gallok – ahogyan a rómaiak nevezték a különböző kelta eredetű törzseket – később római fennhatóság alá kerültek Kr. e. 25-ben.

Pál első missziós útján jutott el erre a területre, és alapított gyülekezetet. Ám az apostol távozása után hamis tanítók elferdítve hirdették Krisztus evangéliumát. Azt tanították, hogy Jézus Krisztus csak annak lehet megváltója, aki az ószövetségi törvény minden rendelkezését megtartja. Amikor Pál ezt meghallotta, igen határozott, helyenként harcias hangú levelet írt a gyülekezetnek. Ebben arról tanúskodik, hogy egyedül kegyelemből, hit által igazulunk meg. Az üdvösség Isten kegyelmi ajándéka.

Hat fejezetből áll.

Efezus a Földközi-tenger partján épült egyik legfontosabb kikötő- és kereskedelmi városa volt az ókori Keletnek. Pál első missziói útján csak rövid ideig, míg harmadik útján három évig munkálkodott Efezusban.

A levél számos gyülekezet megalapítása után, illetve azután íródott, hogy Pálnak lehetősége volt elgondolkodni annak az új szervezetnek a jelentőségén, amelyet életre hívott. Az Efezusi levél az Újszövetségnek az a könyve, amelyben Pál elsősorban az egyetemes egyházról, nem pedig a helyi gyülekezetről beszél. Az volt a célja, hogy tájékoztassa a pogányokat elhívatásukról, s beszél Krisztus testéről, felfedi a titkot: benne nincs zsidó, sem pogány, sem szolga, sem szabad.

Négy fejezetből áll.

Filippi volt az első európai város, ahol Pál gyülekezetet alapított. Több alkalommal is felkereste az ott élő Krisztus-követőket, akik szívükön viselték az evangélium terjedésének ügyét. Adományaikkal támogatták Pál missziói munkáját.

A Filippiekhez írt levél a legszemélyesebb hangú azok sorában, amelyek nem egyes személyeknek íródtak. Ez a gyülekezet különösen is hűséges volt hozzá, s úgy érezte, hogy szabadon szólhat nekik szenvedéseiről és lelki ambícióiról.

A levél szövegét két téma uralja. Az egyik az evangélium, amelyet Pál kilencszer említ. A másik hangsúlyos téma az öröm. Az egész levelet áthatja a ragyogó, hit által keltett öröm, amelyre a gyülekezetet is bátorítja. Mintha nem is egy börtönben ülő, halálra ítélt fogoly írta volna.

Négy fejezetből áll.

Kis-Ázsia egyik déli tartományának, Frígiának volt virágzó városa Kolossé. A városban élő gyülekezetet Epafrász alapította. Ő Pál igehirdetését hallgatva ismerte meg Jézust; megtért, és a követője lett. Az apostol sokra becsülte őt – szeretett szolgatársának, Krisztus hű szolgájának nevezte (Kol 1,7).

A gyülekezet békéjét tévtanítók zavarták meg, akik Krisztus személyét támadták. Mózesi törvények betartását kérték rajtuk számon, valamint az angyalokról szóló látomások jelentőségét hangsúlyozták. A hitükben gyenge keresztények félni kezdtek a földöntúli hatalmaktól, és megszakadt a kapcsolatuk Jézussal. Minderről Epafrász számolt be a fogoly Pálnak, aki levelet írt nekik. Ebben Krisztust állította a gyülekezet elé. Ő a láthatatlan Isten képmása, és ő az egyetlen közvetítő Isten és ember között. Krisztus az Úr, és a világot az ő szeretete fogja körül.

Öt fejezetből áll.

Thesszalonika az Égei-tenger partján fekvő kikötőváros és fontos kereskedelmi központ volt; Kr. e. 315-ben alapították. A szabad városban a zsidó kolóniának volt zsinagógája, itt Pál három hétig prédikált. Beszéde – amelyben az írások messiását nem mint győzelmes királyt mutatja be, hanem mint olyan megváltót, aki meghal, de feltámad – nagy felháborodást keltett. Éles nézeteltérés alakult ki a zsidók között, de voltak, akik a prédikációk hatására Krisztus-hívőkké lettek. Pál a thesszalonikaiakhoz írt leveleiben többször utal erre a megtértek és zsidók közötti feszültségre. Végül el kellett menekülnie a városból.

Az első levelet Korinthusból küldte nekik. Ebben részben hálát ad a hívek állhatatosságáért, amellyel az üldöztetések ellenére is kitartanak hitük mellett, másrészt pedig tisztáz néhány félreértést és tévedést, amely a gyülekezetben kialakult. A levél fő hittétele Krisztus eljövetele.

Pál levelei közül ez az egyik első; az Újszövetség könyvei közül ez keletkezett a legkorábban.

Három fejezetből áll.

A két levél megírása között mindössze néhány hónap telt el. Pál örömmel látta, hogy a hívek növekedtek a hitben, és a próbatételek között is hűen kitartanak. Ám üldöztetésük állandósult, és ez fokozta a gyülekezetben a Krisztus visszajövetelére való várakozást. Emellett elszaporodtak az arról szóló tévtanítások is, hogy az Úr napja már jelen van. Sok hívő ebből kiindulva továbbra sem akart dolgozni. Pál kötelességének érezte, hogy figyelmeztesse a thesszalonikaiakat, ne veszítsék el józan eszüket, hiszen a Krisztus eljövetelét megelőző jelek még nem következtek be. Határozottan intette a dologtalanokat: „…ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.” (2Thessz 3,10b)

Hat fejezetből áll.

Timóteus Lisztrában született görög apától és zsidó anyától. Őt magát zsidó hitben nevelték, és gyermekkorától kezdve tanították neki az Írásokat. Tizenöt évesként bizonyára szemtanúja lehetett Pál lisztrai megkövezésének; az apostol tanítása nyomán tért meg. A második missziói úton vette maga mellé munkatársnak Pál.

Állandó kísérője, hűséges tanítványa lett. Valószínűleg néhány levél megfogalmazásakor íródeákként működött az apostol mellett. Vele volt az efezusi három év alatt is, ahol jól megismerte a várost és a gyülekezetet is. Pál első bebörtönzése idején is együtt voltak, majd kiszabadulásuk után Pálék őt Efezusban hagyták, hogy megszüntesse a gyülekezetben kialakult zűrzavart, amíg az apostol a makedóniai gyülekezetekbe ment. Az efezusi helyzet a fiatal és tapasztalatlan vezetőnek sok gondot okozott, hiszen a tiszta hitet kellett megvédelmeznie a tévtanítókkal szemben, és vigyáznia kellett a gyülekezet belső rendjére. Pál levélben segítette őt ebben.

Négy fejezetből áll.

Pált újra letartóztatták, és mint valami bűnöző, megbilincselve börtönben szenvedett. Egészen magára maradt, tanítványai, munkatársai elhagyták, csak Lukács volt vele. Kihallgatásra várva írta Timóteusnak a második levelét. Még egyszer látni kívánta a kedves tanítványt, hogy az jelenlétével, szeretetével enyhítse magányát. Mivel azonban az apostol nem volt biztos benne, hogy Timóteus megérkezik még a halála előtt, ebben a levélben elbúcsúzott tőle. Írása olyan, mint egy végrendelet. Szavaiból érezhető a szomorúság, de az öröm is, amely a mennyei országba való jutás öröme. Pál fő célja az volt e levelének megírásával, hogy megerősítse Timóteust az evangélium hirdetésének feladatában.

Három fejezetből áll.

Titusz pogány szülők gyermeke volt, és valószínűleg Pál hatására lett Krisztus-hívővé. Az apostol munkatársaként vele volt harmadik missziói útján. Pál Krétán hagyta őt, hogy fejezze be a munkát, és tegyen rendet a gyülekezetben. Ebben segítette ez a levél, amely időben a Timóteusnak írt első levél után keletkezett.

A krétai felfordulást egyaránt okozta az erkölcsi lazaság (a férfiak lusták és nemtörődömök, az idős asszonyok pletykásak és iszákosak, a fiatal nők semmittevők és kacérok voltak) és az a vita, amely azok körül a parancsolatok körül zajlott, amelyeket egy judaista (Tit 1,10), istentelen (1,16), engedetlen (1,10) és megosztást keltő (1,11) csoport hirdetett. Ezek a tanítók mások voltak, mint akik Galíciában okoztak zavart, mivel hibájuk az erkölcsi gyengeség volt, nem pedig a szigorú törvényeskedés.

Egy fejezetből áll.

Filemon egy kolosséi üzletember volt. Onézimosz nevű rabszolgája megszökött néhány, gazdájától lopott dologgal, és Rómába ment, hogy elvegyüljön a nagyváros névtelen tömegében. Valami módon azonban kapcsolatba került Pállal, és megtért.

Pál felismerte annak szükségességét, hogy Onézimosznak jóvá kell tennie, amit tett, és visszaküldte őt korábbi gazdájához ezzel a levéllel. Pál azt kéri benne, hogy az üzletember fogadja vissza szolgáját, és bocsásson meg neki. Pál magára vállalta az Onézimosz által okozott anyagi kár visszafizetését, és hozzátette, hogy reménykedik mielőbbi kiszabadulásában, amely után újra fel szeretné keresni a gyülekezetet. Bár a levél nagyon személyes, mégis ez az irat festi a legárnyaltabb képet a megbocsátásról az egész Újszövetségben.

Tizenhárom fejezetből áll. A levél szerzője ismeretlen. Sem saját nevét nem adja meg, sem olyan körülményt nem említ, amely alapján azonosítani lehetne őt. Mindenesetre kiváló irodalmi vénája volt; nem volt Krisztus személyes tanítványa, viszont járatos volt az Ószövetségben. Valószínűleg zsidó volt, Timóteus barátja, és a páli körökhöz tartozott. A hagyomány leginkább Lukácsnak tulajdonítja a levelet.

A levél a keresztények második generációjának korában íródott, jóval a címzettek megtérése után. Elfelejtették a „korábbi napokat” (Zsid 10,32), vezetőik meghaltak. A gazdag zsidó istentiszteleti életből kiszakadva a Krisztus-hívővé vált emberek egyszerű otthonokban tartották istentiszteleteiket, miközben a keresztényüldözés miatt állandó veszélyben volt az életük. Sokan meginogtak a hitben, és nagy volt a kísértés: visszatérni a „láthatatlan” Krisztus-követésből a templomokban és az áldozatokban kézzelfogható zsidó valláshoz. A levél írója a kísértésekkel küszködőket hitbeli megerősödésre buzdította, és pótolni akarta hiányos ismereteiket.

Öt fejezetből áll.

A hagyomány szerint Jakab, a levél írója Jézus testvére volt. Eleinte nem hitt Jézus messiási küldetésében, ám a feltámadottal találkozva hívő ember lett. Jézus mennybemenetele után csatlakozott a Krisztus-követőkhöz, majd a jeruzsálemi gyülekezet vezetője lett. Pállal is kapcsolatban állt. A zsidók felfigyeltekJakab munkálkodására, és a nagytanács elé idézték. A törvény áthágásával vádolták meg és megkövezték.

Levele a keresztény hit mindennapi helyzetekben történő alkalmazásával foglalkozik. Egyszerű, élő nyelven adja elő a keresztényi élet erkölcsi kívánalmait.

Öt fejezetből áll. A levél szerzője Simon Péter, egy a tizenkét tanítvány közül. Jézus mennybemenetele után ő is sokfelé utazott, és vitte az evangéliumot. A hagyomány szerint Rómában, a Néró alatti üldözés során fejjel lefelé keresztre feszítették valamikor Kr. u. 68 előtt.

Levelét a kis-ázsiai gyülekezeteknek írta. Ezeken a területeken Pál hirdette az igét, majd távozása után Szilvánusz folytatta munkáját. Amikor látta közeledni a veszélyt, amely a keresztényüldözések hatására hitük elhagyására indította őket, segítséget kért. Péter ezt a levelet írta az ottani hívőknek. A levél egyik alapgondolata a szenvedés, amelyet tizenhatszor említ. Mindenkinek olyan bátran kell elviselnie a megpróbáltatásokat, amennyire csak tudja – fejti ki.

Három fejezetből áll. A kis-ázsiai gyülekezetekbe tévtanítók férkőztek be. Péter második levelének témája az ismeret. Hangsúlyozza, hogy az igaz ismerete segít csak a téves tanítások legyőzésében, és felhívja figyelmüket a Szentléleknek az Írás értelmezésében adott segítségére.

Öt fejezetből áll.

A hagyomány szerint János, az evangélium írója jegyzi e három levelet is. Megírásuk pontos helyét és idejét nem ismerjük, de a legelfogadhatóbb nézet szerint ezeket a dokumentumokat az első század utolsó harmadának közepe felé az ázsiai gyülekezetekhez írta. Ekkorra a gyülekezet és a zsinagóga elszakadása teljessé vált. A hit vagy a cselekedetek szerinti megigazulás kérdése feletti vita nagyjából véget ért, és a pogányok filozófiai gondolkodásának az öröksége kezdte éreztetni hatását az egyház doktrinális tanításában. Különösen érdekelte az ázsiai gyülekezetek tagjait Krisztus személye, azonban vele kapcsolatos tévtanítások kezdtek elburjánzani. János levelében különös jelentősége van a világosság és a szeretet szónak. Mindkettőt alkalmazza Isten jellemzésére (1Jn 1,5; 4,8), a levél alapvetően e két témát fejti ki.

Egy fejezetből áll.

A második levél háttere nagyjából megegyezik az első levélével. Stílusa személyesebb, de a fő mondanivalója az, hogy azokat, akik számára a levél íródott, hamis tanítók veszélyeztették. János azt akarta, hogy őrizzék meg éberségüket, nehogy félrevezessék őket.

Egy fejezetből áll.

Gájuszhoz, a gyülekezet vezetőjéhez írta János ezt a levelet. Nem teológiai igazságokkal foglalkozik benne, inkább személyes dicséreteket mond, illetve Diotrefész elmarasztalására kerít sort.

Egy fejezetből áll. A levél szerzője Jakab és Jézus testvére (Mk 6,3), a jeruzsálemi gyülekezet elöljárója. Jakabhoz hasonlóan ő is csak a feltámadás után hitt abban, hogy Jézus a Messiás. Úgy tűnik, nem volt jelentős szerepe az apostoli egyház dolgaiban.

Levelével célja a keresztények közé beszivárgó tévtanítók, bomlasztók és lázítók veszélyére való figyelemfelhívás.

Huszonkét fejezetből áll.

A keresztényüldözések során Jánost az Égei-tenger egyik sziklás szigetére, Patmoszra száműzték. Míg ott volt, megragadta őt a Lélek, és hét látomása volt, amelyeket leírt. Azt a parancsot kapta, hogy küldje el annak a hét ázsiai gyülekezetnek, amelyeket ismer. Szóképei és próféciái az ószövetségi próféciákhoz kapcsolódnak, és jelentésüket kapcsolatba hozzák az üdvkorszak irányvonalával. Ez a könyv az Újszövetség egyetlen olyan könyve, amely valamilyen rendezett előrejelzést ad; titokzatos képekben szól az utolsó idők eseményeiről és a mennyei királyságról, Krisztus eljöveteléről, aki király lesz és bíró.