A hét témája

A Bibliát ma a világ legismertebb és legolvasottabb könyvei között tartják számon. Azonban nem mindig volt ez így, s hogy így lett, abban Luther Mártonnak elvitathatatlanul döntő szerepe van.

„Ifjúkoromban, az 1500-as évek elején senki sem olvasta a Szentírást, úgyhogy mindenki előtt ismeretlen volt” – mondta a reformátor, majd önmagáról is elismerte: „Például én húszesztendős voltam már, de Bibliát még nem is láttam. Abban a hitben éltem, hogy a vasárnapi prédikációs könyvekben megírt szentírási részeken kívül nem is létezik evangélium és epistola. (…) Az erfurti egyetem könyvtárában láttam először a Szentírást.” (Virág Jenő: Dr. Luther Márton önmagáról) Ez utóbbi minden bizonnyal a Hieronymus (Szt. Jeromos) által latinra fordított Biblia volt. Abban az időben más nem is nagyon volt hozzáférhető.

Amikor Luther 1505-ben belépett a Szent Ágoston-rend erfurti kolostorába, érdeklődése azonnal a Szentírás felé fordult. „Itt a szerzetesek egy vörös bőrbe kötött Bibliát adtak a kezembe. Hamarosan annyira otthonossá lettem benne, hogy tudtam lapról lapra, hol mi van, és ha egy mondást idéztek, azonnal tudtam az első pillanatban, hogy hol van megírva. Nem is tetszett nekem akkor semmiféle más tanulmány, mint a szentírási tudományok. Borzasztó undorral tanultam a fizikát, közben pedig égett a lelkem, hogy mikor térhetek vissza a Bibliához” – vallotta (i. m.).

A Szentírás iránt akkoriban szerzetesek közt is szokatlan vonzódása gyanút keltett elöljáróiban. „Dr. Usingen, (…) aki nekem tanárom volt az erfurti kolostorban, amikor látta, hogy a Bibliát mennyire szeretem, és milyen szívesen olvasom Isten szent igéjét, egyszer így szólt hozzám: »Ejnye, ejnye, Márton testvér, hát mi a csuda az a Biblia? A régi egyházi tudósokat kell olvasni; azok már kiszívták a Szentírás velejét és igazságait. Mert minden lázadást a Biblia idéz elő!«” (i. m.) Ez a vélekedés volt az oka annak, hogy világi emberek legfeljebb az egyetemek könyvtáraiban találkozhattak a latin nyelvű Biblia egy-egy képletesen vagy talán – biztonsági okból – valóságosan is láncra vert példányával.

A szerzetes Luther pontosan értette, hogy az egyház hivatalosai miért tartják veszélyes könyvnek a Szentírást. Bár látta, hogy az egyház számos akkori tanítása és gyakorlata Jézus Krisztusnak és az apostoloknak az Újszövetségben foglalt tanítása alapján vitatható, tudta, hogy az aggodalom valódi oka nem ez. Sokkal inkább az váltja ki a félelmet, hogy a korábban fellépett tévtanítók valamennyien a Szentírás igéire alapozták az egyházat megosztó tanaikat.

Luther mégsem tartotta ezt elégséges oknak Isten igéjének „titkosítására”. Meggyőződése volt, hogy a szentírók nem maguktól szóltak, hanem Isten Lelke indította őket arra, hogy Isten mindenkori népének hirdessék Isten törvényét és evangéliumát. Ezek nem ismerése sokkal több veszélyt rejt magában, mint a félreértés és a félremagyarázás lehetősége. Emellett Luther feltétel nélkül bízott Isten Lelkének hatalmában, akiről vallotta, hogy soha nem hagyja el egyházát, hanem mint Krisztus valódi helytartója a földön, gondoskodik róla, hogy az Írás újra Isten eleven beszédeként szólaljon meg az igehirdetők ajkán, és olvasói szívét is élő és ható igeként érintse meg. Ezért tervezte, hogy népe nyelvére, németre fordítja a Szentírást.

Tervét wartburgi rejtőzködésének idején, 1521-ben kezdte valóra váltani. Ott az Újszövetség fordításához fogott hozzá. A mű egy év alatt készült el, és 1522-ben már nyomtatásban is megjelent. Az Ószövetség fordításán több mint tíz évig dolgozott. 1534-ben adta ki először.

Nem hallgathatjuk el, hogy német nyelvterületen nem az övé volt az első fordítás. De az övé volt az első olyan német nyelvű Biblia, amely a fordítás alapjának nem a latin, hanem az eredeti, héber és görög nyelvű szöveget tekintette, és amelyet az akkoriban a mainál egymástól sokkal nagyobb mértékben különböző német nyelvjárások bármelyikét beszélő olvasó megértett.

Luther a meisseni normaként emlegetett kelet-középnémet nyelvi változatban ismerte fel az összekötő hidat az észak- és délnémet nyelvjárások között. Egy 1530-ban kelt levelében írta: „A fordításban mindvégig azon iparkodtam, hogy tiszta és érthető német nyelven szóljak. Nem egyszer megesett velünk, hogy két, három vagy négy hétig egyetlen szót kerestünk, olykor teljesen hiábavalóan. Magister Fülöppel és Aurogallusszal Jób könyvéből négy nap alatt alig három sort készítettünk el.” (Luther: Nyílt levél a fordításról, 1530)

A mindenki számára érthető nyelv megteremtéséért való küzdelem eredményéről ezután így vallott ugyanitt: „Három-négy lapon is végigfuttathatjátok szemeteket anélkül, hogy egyszer is megakadnátok, miközben észre sem veszitek, mennyi kő és tuskó hevert ott, ahol most mint gyalult padlón mentek végig, és amely köveket és tuskókat verejtékezve, fáradságos munkával takarítottuk el utatokból, hogy rajta az áthaladás akadálytalanná váljék. Mert jó szántani, mikor a föld már tiszta. Az erdő és a gyökerek kiirtására, a szántóföld előkészítésére azonban senki sem vállalkozik, mivelhogy a világ ezért nem illeti elismeréssel…”

Luther ebben persze téved: a német kultúra kései ápolói készséggel ismerik el, hogy bibliafordításának eredményeként a német irodalmi nyelv született meg. Ezt vallásától függetlenül minden német ember Luther elévülhetetlen érdemeként tartja számon.

A reformátor fordítói munkája úttörőnek számít abban az értelemben is, hogy felismerte: egy-egy szöveg szó szerinti, sőt néha tartalmilag pontos fordítása „nem németül van”, tehát nem jó. A fordításnak mindig úgy kell hangoznia németül, ahogy a német ajkú emberek beszélnek. Mintha a szentíró eredetileg is németül írt volna, illetve a bibliai történet szereplői németekként németül beszéltek volna.

A komoly teológiai tartalmat hordozó szövegeknél Luther mégsem élt a tolmács nyelvi szabadságával. A már idézett levélben írta: „Nem engedtem szabad folyást a szavaknak, hanem segítőimmel együtt nagy gonddal ügyeltünk arra, hogy ahol fontos volt, a betű szerinti értelmet megtartsuk, és ne változtassunk rajta tetszésünk szerint. (…) Inkább erőszakot tettem a német nyelven, mint hogy eltérjek a szavaktól.”

Fordítói elvei miatt sokan bírálták Luthert, legfőképpen ellenfelei. Ráadásul olyan méltánytalanság is érte, hogy Újszövetség-fordítását, melynek használatát Róma átok terhe alatt tiltotta, a fordítás egyik bírálója, Emser 1527-ben – egy-két apró módosítással és néhány glosszával megtoldva – a maga neve alatt kiadta. Ezt használták a Rómához hű gyülekezetek. Luther levelében ezt így kommentálta: „Aki nem szenvedheti fordításomat, tegye félre. Az ördög fizessen annak, aki nem így tesz, és akaratom vagy tudomásom nélkül javítgatja. Ha mégis javítani kell rajta, majd én megteszem. Ahol én nem teszem, ott más is hagyja békében fordításomat, készítsen olyat, amilyet akar, s éljen boldogul! (…) Tudja azt az Isten, az én Uram, hogy nem kerestem a magam dicsőségét (…), hanem a jóravaló keresztyéneket szolgáltam vele az ő dicsőségére, az övére, aki odafönn trónol, és aki a nap minden órájában annyi jót cselekszik velem, hogy tolmácsoltam volna bár ezerennyit ezerszer ekkora szorgalommal, mégsem volnék méltó arra, hogy akár egy óráig is élhessek, vagy egészséges szemem legyen. Az ő kegyelmének és irgalmának köszönhetek mindent, ami vagyok, és amim van.”

Véghelyi Antal