A vasárnap igéje

HATVANAD VASÁRNAP – 2Kor 12,1–9

Ha Pál apostol sejti, hogy a textusban leírt mondatok kétezer év elteltével mennyi félreértésre, mennyi találgatásra adnak alkalmat, és személyére milyen sötét gyanú árnyékát vetik, bizonyára elkerüli az „esztelen dicsekvést”. Mi viszont szegényebbek lennénk egy, az Isten kegyelmének természetéről szóló, páratlan értékű tanítással.

De mit is tesz Pál? Számba veszi mindazt, amit Istentől a levél írását megelőző tizennégy évben kapott. Elsőként a damaszkuszi úton (vagy későbbi alkalommal?) átélt élményére utal, amelynek „műfaját” maga sem tudja pontosan meghatározni. Látomás? Testben vagy testen kívül (ezotéria?!) átélt elragadtatás?

Számára – szemben a „new age” újkori „apostolaival” – nem az élményhez vezető technika a fontos. Ahhoz viszont ragaszkodik, hogy páratlan nagyságú kinyilatkoztatásban részesült. Olyanban, amelyről nem szabad földi ember előtt beszélnie. Mert a Szentírás és Krisztus benne foglalt tanítása a valóságnak csak azt a kicsiny szeletét tárja fel, amelynek ismeretére a földön élő embernek üdvössége érdekében szüksége van.

Pál abból is ízelítőt kapott, amit most még nem szabad tudnunk, mert megnehezítené, hogy az üdvösség útján járjunk. Az ő számára is ez a többletismeret jelentheti azt a „tövist”, amelyet testében kell hordoznia. Mert a több tudás több és nagyobb kísértés lehetőségét hordja magában. (Nem véletlen, hogy a legsúlyosabb kísértéseket Jézus szenvedte el, aki minden tudás és ismeret birtokosa.)

Pál nem arról panaszkodik, hogy betegség vagy bűnös testi vágy gyötörné, hanem a „sátán angyalát” említi, ami sokkal inkább lelki, szellemi természetű gyötrelemre enged következtetni. Tudjuk, hogy Jézust is úgy akarta eltéríteni Isten útjáról a kísértő, hogy a „Ha Isten Fia vagy…” kezdetű mondatokkal emlékeztette őt az Atyától kapott hatalmára. Megpróbálta rábírni, hogy éljen az isteni természet lehetőségeivel, és rá nézve kevésbé fájdalmas úton – a keresztet elkerülve – teljesítse messiási küldetését.

Feltehetően Pált is arra ösztönözte a „sátán angyala”, hogy a rendkívüli kinyilatkoztatások birtokában másként legyen apostol, mint ahogy Isten rendelte. Erőtlenségének feltárása helyett – néhány jól időzített csodával vagy jókor és jó helyen mondott szóval – mutasson erőt, és akkor elkerülheti Krisztus keresztútjának követését.

Miért kellene éheznie, fáznia, nélkülöznie és állandó üldöztetést szenvednie az evangélium szolgálatában? Barnabás mellett miért ő az egyetlen apostol, aki lemond a házasságról, hogy az üldözések során ne zsarolhassák túszul ejtett családjával? Mindez lehetne másképpen is! Hiszen tapasztalhatta, hogy tudásával képes elkápráztatni a helytartókat és a királyokat: könnyen szert tehetne ellenségeinél rangosabb és hatalmasabb pártfogókra. De Pál kísértésként utasítja el ezeket a lehetőségeket, mert ahhoz a kinyilatkoztatáshoz tartja magát, amelyet városról városra haladva kap a Szentlélektől: Rómában fogság és börtön vár rá. Apostolsága emberi értelemben nem lehet sikerút, mert annak – Isten akaratából – keresztútnak kell lennie.

Pál elfogadja a neki szánt sorsot, mert megértette: mindenki előtt nyilvánvalóvá kell lennie, hogy amit a misszió sikere érdekében tesz, azt nem ő viszi véghez, hanem a benne lakozó Krisztus, akinek ereje épp az ő erőtlenségében ér célhoz. És valóban: Pál fogságba kerül, kiszabadul, majd újra meg újra börtönbe zárják, végül pedig vérpadon végzi, miközben az általa alapított gyülekezetekből robbanásszerűen nő ki az egyház, és a ma létező kereszténység legalább nyolcvan százaléka az ő missziói munkássága kései gyümölcsének tekinthető.

A történelem igazolta, hogy az ő erőtlensége volt a leghatékonyabb eszköze Isten erejének, amely nem más, mint a kegyelem. Pál nem hibázott, amikor minden más eszközről lemondva egyedül a kegyelemre hagyatkozott. Jól ismerte a kegyelem természetét!

Persze lehetett volna minden másként is. Pál lehetett volna köztiszteletben álló, a hatalom által is elismert egyházi vezető, körülötte látszólag élő, valójában haldokló egyházzal, amelynek évszázadok múltával nyoma sem maradt volna. Lehetett volna így is…

Európában ma egyházi vezetőnek lenni nem börtönt és vértanúságot ígér, hanem világi mértékkel mérve is karriert. Az egyházi sajtó Európa-szerte – így hazánkban is – infrastrukturális fejlődésről, iskolák, templomok, lelkészlakások épüléséről-szépüléséről számol be. Mindenfelé hallunk széles tömegeket megmozgató egyházi napokról és más rendezvényekről. A hitükért egész egzisztenciájukat, sőt életüket is kockáztatni kész hívők számának robbanásszerű növekedéséről viszont nem annyira hallunk. Ez inkább Pál gyülekezeteiben volt jellemző.

Mindezt a „sátán angyalától” származó demagógiának is bélyegezheti az olvasó. Hitem szerint azonban mindebből Isten Lelkének kérdését kell a ma egyházának meghallania: „És ti? Ti értitek már a kegyelem természetét?”

Véghelyi Antal