Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Ugyanarra gondolunk? Érdemes minden igehirdetőnek feltennie ezt a kérdést a prédikációra való felkészülés, fogalmazás közben. Lehet angyalok nyelvén szólni, de ha a gyülekezet befogadóképességét, igényeit, lehetőségeit megérteni próbáló, helyzetébe magam beleélni tudó szeretet nincs bennem, semmi vagyok, és semmit nem ér az igehirdetésem – így formálhatnánk át a szeretet himnuszának kezdőmondatát (1Kor 13,1) az igehirdetésre vonatkoztatva.

„A lelkész kánaáni nyelvet beszél.” „Az igehirdető mintha elbeszélne a fejünk felett.” „Hol él a nagytiszteletű úr?” „Túl sok az idegen és érthetetlen szó!” – el-elhangzanak ilyesféle megjegyzések, talán nem is ritkán. Nem hiszem, hogy rosszindulatú kritika mondatná ezt akár idősekkel, akár fiatalabbakkal. Inkább az: jó lenne érteni, jó lenne egy hullámhosszon lenni, jó lenne egy nyelvet beszélni. Mert nemegyszer előfordul, hogy egy-egy szón, kifejezésen, mondaton mást ért a beszélő és mást a hallgató.

Az igehirdető részéről jóindulatú naivitás húzódik meg emögött. Bele sem gondol, hogy az a szókincs, amelyet ő használ, eltér a hallgatókétól. Meg tudom-e találni a közös nevezőt? – nagy fejtörést okoz ez az olyan szolgálattevőknek, akik nem egy gyülekezetben szolgálnak, hanem beosztásuknál fogva mindig más hallgatóság előtt szólalnak meg.

De ott sem egyszerű a helyzet, ahol a lelkész már régebben, akár évtizedek óta végzi igehirdetői munkáját, hiszen nem könnyű úgy megszólalni, hogy különböző érdeklődésű, különböző kulturális hátterű, különböző munkakörben dolgozó hallgatók ülnek a szószék alatt. Más a szókincse egy kereskedelemben dolgozónak, mint annak, aki tudományos munkát végez. Máshogy fejezik ki magukat az emberek falun és városon. Eltér a szóhasználatuk a férfiaknak és a nőknek, a gyermekeknek és az időseknek. Megtalálja-e az igehirdető a közös nevezőt?

Szellemi arrogancia – ez is lehet a probléma oka. Az igehirdető nincs tekintettel arra, hogy milyen képzettek, honnan jöttek, mit értenek meg az elhangzottakból az igehallgatók. Igazodjanak hozzám, nőjenek fel az igehirdetés „színvonalához” – még belegondolni is rossz az ilyen mentalitásba. Reménységem szerint csak az én fikcióimban létezik ilyen.

Az igehirdető legfőbb munkaeszközei az imádság, a Szentírás, az egyház évezredek alatt összegyűjtött szellemi-lelki kincse, a saját megszerzett szakmai tudása, a fejleszthető retorikai képessége és az empátia. Ez utóbbi nélkül az előtte felsoroltak „hatástalanok” maradnak. Minden egyes eszköz fontos a felsoroltak közül, de a kulcs a hallgatókhoz az empátia: hogy tudniillik az igehirdető beleképzeli, beleérzi magát hallgatói helyébe. Felméri a képességeiket, lehetőségeiket, ismeri és tudatosan használja a hozzájuk vezető utakat, figyelembe veszi sajátos csatornáikat. Mindez igaz a szóhasználatra, hogy lelkész és gyülekezet ugyanazt értse ugyanazon a kifejezésen.

A mondandó alapos végiggondolására van szükség, miközben készül az igehirdetés. Fiatal lelkész kollégáimmal nemegyszer beszélgettünk ilyen részletekről. Újra meg újra elmondtam: nem csak azért kell minden egyes mondatot meggondolni, mert az ember könnyen a pongyola fogalmazás vagy éppen a kellemetlen szóismétlések hibájába esik. Azért is „meg kell rágni” előre minden szót, hogy kontrolláljam, érthető-e az adott kifejezés, nem fognak-e hallgatóim mást érteni a szavaimból.

Gyülekezeti szolgálatom idején igehirdetésre készülve és az elhangzott prédikáció után is beszéltünk ifjúsági bibliaórásokkal a témáról. Nem felejtem el azt a keserű tapasztalatomat, amelyben egy másként használt kifejezés nyomán volt részem… Egészen máshogy értették a gyülekezet tagjai… elvétettem a célt…

Mind a mai napig zajlik – s ez már így is marad – a vita arról, hogy le kell-e írni a prédikációt, vagy inkább szabadon kell beszélni. Ezerféle indokot sorolnak fel egyik vagy másik lehetőség mellett. Én többnyire leírom, ha nem is mindig tartom magam a szöveghez. Van, aki csupán vázlatot készít. Az azonban nem kérdés, hogy az igehirdetésre készülve – gondolatban vagy írásban – meg kell rágni, végig kell próbálni minden szót, hogy azt mondjuk, amit szeretnénk, és úgy mondjuk, hogy érthető és befogadható legyen. A pontos, lényegre törő fogalmazás ugyanis nagy segítség a gyülekezetnek.

A feladat természetesen nem egyoldalú. A gyülekezet feladata is. Nem szabad átsiklani egy-egy szón vagy éppen fennakadni rajta. Ha nem értem, ha zavar, ha valami nem harmonizál, akkor újra kell gondolnom: vajon az igehirdető mit akar vele mondani, vajon milyen értelemben használta ezt vagy azt a kifejezést?

Még valami: az igehirdetés nem monológ, amely a szószék magasából elhangzik, s a gyülekezetnek nincs módja rá reagálni. Áldott az a gyülekezet és gyülekezeti tag, amely és aki él a visszakérdezés lehetőségével!

Hafenscher Károly (ifj.)