Evangélikusok

Balatoni lánnyal beszélgetek egy budapesti kávézóban. Régóta ismerem, lénye harmóniát sugároz, szeme nevetős, pedig nehéz terepen dolgozik. „Az utca emberével” találkozva telnek napjai, őt szólítja meg bokrok alján, tereken, kapuk benyílójában. Az evangélikus Visnyei Emőke, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat utcai szociális munkása fedél nélkül élőkkel foglalkozik. Azokkal az embertársainkkal, akiknek a télről nem a karácsony vagy a síelés, hanem a túlélés, a hideg és a fagy jut legelőször az eszükbe.

– Amikor néhány évvel ezelőtt megismerkedtünk a budavári evangélikus gyülekezet fiatal felnőtteknek tartott bibliakörén, épp főiskolai záróvizsgájára készült, diplomamunkájának témája a Johannita Lovagrend és Segítő Szolgálat tevékenysége volt. Akkor azt is elárulta, hogy ruházati bolti eladó végzettséggel került a szociális szférába…

– Ez a váltás a „véletlennek” volt köszönhető. Balatonboglári vagyok, és épp kerestek valakit a helyi gyermekotthonba, így kerültem oda dolgozni mint gyermekfelügyelő. Az igazsághoz tartozik, hogy szakmailag nem voltam teljesen képzetlen, Kaposvárott korábban már elvégeztem egy alapfokú gyermek- és ifjúságvédelmi ügyintéző tanfolyamot. Mindig is gyerekekkel szerettem volna foglalkozni, így nagy örömmel végeztem a munkám az otthonban.

– De nem maradt sem ezen a munkahelyen, sem a szülővárosában, hanem egy kis idő elteltével Budapest felé vette az irányt.

– Azért jöttem 2000 őszén a fővárosba, mert szerettem volna önálló életet élni. Egy évig a diakonisszák Maros utcai házában laktam, és a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthonban dolgoztam fogyatékosok és idősek között. Ezután a XII. kerület családterápiás központjába mentem, tudva, hogy ez az állás ideiglenes, egy évre vesznek csak fel, helyettesíteni. A munka mellett tanultam is; először a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat által indított szociálisasszisztens-képző tanfolyamon vettem részt, majd a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Főiskolai Karának Szociálpolitikai Intézete következett. Ott, Szekszárdon szereztem diplomát szociális munkás szakon.

– Onnan került azután az utcára, a hajléktalanok közé. Ön akarta így?

– Nem ismertem közelebbről a hajléktalanok világát, de szerettem volna megtapasztalni ezt a közeget. Mivel a Moszkva tér környékén laktam, és sok hajléktalan embert láttam, szerettem volna megérteni, miként kerülnek ebbe a helyzetbe, ezért elvállaltam egy átmeneti szálló éjszakai ügyeletét. Ahogy beleláttam az életükbe, meg is szerettem a fedél nélkülieket, és „itt ragadtam” közöttük.

– A kívülállók az utcán élőkkel kapcsolatban hajlamosak az ilyesféle általánosításokra: „Ő tehet róla, hogy ide jutott, miért nem próbál meg munkát keresni?” De léteznek-e tipikusnak nevezhető hajléktalanproblémák?

– A hajléktalanság kérdése nagyon összetett. Tény, hogy sok köztük a mentális betegségekkel küzdő, illetve az alkoholbeteg. Úgy gondolom, hogy ma sajnos – különböző okokból ugyan, de – bárki válhat fedél nélkülivé. Egyébként bennem is éltek sztereotípiák, ezért is volt jó, hogy közelebbről megismerhettem ezt a világot, és felszámolhattam a magam előítéleteit.

– Közelebbről meg akarta ismerni a fedél nélküliek világát, még akkor is, ha veszélyes közegnek tűnik – például egészségügyi szempontból?

– Azért annyira nem könnyű bármiféle betegséget összeszedni, emellett persze vigyázok is magamra. És különben is – mosolyog –, Isten vigyáz rám. Ez a munka – teszi hozzá most már komolyan – valamiképp „krisztusi”. Hiszen van, hogy a szó szoros értelmében – különösen ilyenkor, télen, a krízisidőszakban, a nagy hideg miatt – életeket kell mentenünk.

– Sikerült hozzászoknia az ezzel a munkával szükségképpen együtt járó kellemetlenségekhez, mint például a kosz és a kellemetlen szagok?

– Nagyon nehezen bírom a rossz szagokat. De amikor például egy hajléktalant fürdetek, érdekes módon egyáltalán nem zavar az „illata”. Valahogy meg sem érzem. Ki tudja, talán azért, mert ezekben az esetekben mindig Dsida Jenő Békés mederben című versének a sorai jutnak az eszembe: „…megfürdettem egy öreg koldust, / akinek Krisztus-arc volt az arca…”

– Beszél nekik Jézusról?

– Etikai kódexünkben benne foglaltatik, hogy „direkt” módon nem lehet téríteni. A máltai szeretetszolgálatról általában azért tudják, hogy egyházhoz kötődő segélyszervezet. Én személy szerint igyekszem úgy járni-kelni a hajléktalanok között, hogy a szavaim és a tetteim hitelesek legyenek, és megérezzék a mögöttes, „mennyei tartalmat” is.

– Mindenesetre semmiképp sem lehet könnyű nap mint nap ezeknek az embereknek a sorsával szembesülnie. Mint minden segítő foglalkozásúnak, óvnia kell a lelke egészségét is…

– Igen. Tisztában vagyok vele, hogy nem szabad teljesen magamra vennem a problémáikat, különben én is összeroppanok. A távolságtartás és önmagam védelme miatt például nem is tegezem egyiküket sem. Nem könnyű, az biztos; az embernek sok lelkierőre van szüksége. Nekem sokat segít a hit. És az is, hogy szabadidőmben fiatalokkal foglalkozhatom a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség, a Mevisz Ladik szakcsoportjában.

– A csoportnak Ön az alapítója. Milyen cél vezette, amikor létrehozta?

– 2006 tavaszán azzal a céllal alakítottam-alakítottuk meg, hogy minél több kulturális értékkel ismertessük meg egyházunk fiataljait, elsősorban a középiskolás korosztály tagjait. Azért éppen őket, mert úgy gondolom, ahhoz, hogy értékes életet élhessenek, minél előbb le kell fektetni az erkölcsi, kulturális alapokat. Munkánkhoz eddig a Mevisz mellett egyházunk gimnáziumaitól, valamint az I. Kerületi Népjóléti Közalapítványtól kaptunk segítséget.

De a Ladiktól függetlenül is igyekszem fejleszteni az ifjabb korosztály szociális érzékenységét. Tavalyelőtt hívogattam először fiatalokat – a budavári gyülekezet tagjait – a hajléktalanok közé teát osztani. Nagy örömömre olyan sokan és szívesen jöttek, hogy ennek az akciónak tavaly is lett folytatása: az aszódi evangélikus gimnázium tanulói jöttek el a teajáratra.

Gazdag Zsuzsanna