Kultúrkörök

Oplecko és sata – akár egy televíziós vetélkedőben is elhangozhatna feladványként, hogy mit jelentenek ezek a szavak. Szlovák gyökerű honfitársaink közül bizonyára sokan tudnák a helyes megfejtést: ruhadarabokról van szó. A csömöri Tihanyi Ferencné „díszszobájában” megismerkedhettem néhány „viselőjükkel” is. Márika – aki több mint tíz éven át, látása megromlásáig hűséges olvasója volt lapunknak – nyugdíjasként a helyi evangélikus szlovákok által egykor viselt menyasszonyi ruhák valósághű, kicsinyített mását készítette el és adta rá – babákra.

– Tulajdonképpen éppen jókor beszélgetünk, mert az ősztől az adventig tartó időszak mellett a farsang ideje volt régen a lakodalmak „főidénye” – kezdi Márika a hagyományok felidézését. – Faluhelyen elsősorban a mezőgazdasági munkák befolyásolták az emberek életét, így az esküvők időpontját is. Az újbor, az őszidőre már jó súlyban lévő disznó, a szárnyasok nélkül elképzelhetetlen volt a lakodalom. És persze az is fontos szempont volt, hogy az emberek jobban ráértek, miután befejeződtek a betakarítási munkák. Mivel vasárnap mindenki templomba ment, a lakodalmak legtöbbször hétköznap voltak. Ez aztán akkor kezdett megváltozni, amikor egyre többen a szomszédos fővárosba mentek dolgozni Csömörről.

– Milyen ruhadarabok alkotják a babákon jól látható menyasszonyi viseletet?

– A hímzett oplecko, azaz ing felett viselték a pruszlikot, vagyis a mellényt. Erre kötötték rá a rojtokkal díszített, hímzett nyakrakendőt. Az öt-hat ráncolt és kikeményített alsószoknyára vették fel a színes cérnával hímzett virágmintás felsőszoknyát, erre pedig a szalaggal díszített satát, vagyis kötényt. A fejre nem fátyol került, hanem menyasszonyi koszorú, amelyet gyöngyök, apró tükrök, ezüstszálak és hátul lelógó fátyol- és szalagcsíkok díszítettek.

– Csömör lakosságának mindig is jelentős részét tették ki a Felvidékről származó tótok, azaz szlovákok, akik között katolikusok és evangélikusok egyaránt voltak. Volt-e valami különbség a két felekezethez tartozó menyasszonyok ruhái között?

– A katolikusok nem viseltek nyakrakendőt, csak blúz volt rajtuk. Náluk a zöld és a barna nemcsak az ünnepi viselet színe volt, hanem a menyasszonyok ruháira is főleg ez volt jellemző. Az evangélikusoknál a türkizkék, a rózsaszín, a lila volt gyakori.

– És a fehér?

– Az a negyvenes, ötvenes években kezdett divatba jönni, de akkor is megmaradt díszítőszínnek a kék.

– Ön nemcsak a csömöri evangélikus gyülekezet oszlopos tagja, hanem a két éve megalakult helyi szlovák önkormányzat képviselője is. Úgy tudom, e funkciójában sokat segített a hagyományok felélesztésében és ápolásában…

– Felmenőim is népviseletben jártak, én a mai napig azt hordom. A tót a másik anyanyelvem, hiszen otthon mi csak tótul beszéltünk. A szlovák önkormányzat arra kért, segítsek a ruhák összeállításában a hagyományőrző csoport fellépései előtt, hogy a viselet is hiteles legyen. Igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni. Ekkor támadt az a gondolatom, hogy elkészítem a ruhákat kisebb méretben is.

– Nem lehetett egyszerű feladat… Hogyan zajlott a „menyasszonyöltöztetés”?

– Romániából hozattam babákat; a menyasszonyi koszorúkat az a nyolcvankilenc éves Kovács Jenőné készítette, aki még annak idején az én menyasszonyi koszorúmat is. A szoknyákhoz az egykori esküvői szoknyámat bontottam szét, és azt szabtam a babák méretére. Előrajzoltam az ingek és a mellények mintáit, majd a hímzés után kiszabtam és összevarrtam őket. A ráncolás és a kikeményítés után már csak rájuk kellett adni. Amellett, hogy nyugdíjasként ráérek ezzel bíbelődni, az volt a célom, hogy a gyerekeimnek és az unokáimnak maradjon egy kis szelet abból a csömöri tót evangélikus kultúrából, amely számukra is a gyökereket jelenti.

Boda Zsuzsa