Keresztény szemmel

Csöngetnek. Már megint. Ismerem ezt a csengetést. Néha bosszantóan elnyújtott, máskor zavaróan tétova. De szinte kivétel nélkül mindig alkalmatlan időben szólal meg: istentiszteletre, látogatásra indulóban tart föl, vagy a bibliaóra áhítatát zavarja, a hittanóra rendjét bontja meg, esetleg az éppen elaltatott gyerekeket lármázza föl.

Magamban már hallom is az alázatos „Dicsértessék, Atyám!”-at vagy az arrogáns „Jöjjön mán ki egy percre, tiszteletes!”-t. A lelkészi hivatal tábláját sokszor olyanok látják meghívásnak, akikre nem is számítunk.

Ezúttal egy minden méltóságát, sőt életkorát is elvesztett nő áll a kapuban. Láttam már, az esti homályban is felismerem elgyötört, maszatos arcát. Nem lep meg sem szánalomra indító külleme, sem kérése. Abban nincs nagy változatosság. „Ismerőseink” már tudják, hogy pénzt nem, de élelmiszert mindig adunk. Vagy visszaváltható üveget, palackot. Most a harmadik szokásos kérést hallom:

– Tudna adni néhány gyertyát?

– Megnézem – válaszolom –, bár a napokban már kiosztottam, ami volt.

– Meg egy kis ennivalót, ha van.

Akkor most két helyen is kutakodnom kell. Gyertyát tényleg nem találok, de összeszedem, ami ennivalót odaadhatok. Kiviszem, átadom.

Ahogy általában a hozzá hasonló vendégek, ő is türelmesen vár. Piszkos kabátja ujja alól talán még szutykosabb kézzel nyúl a csomag után. A szokásos hálálkodó szavak helyett azonban újabb kéréssel hozakodik elő.

Ez is így van általában: ha több kérés van, nem egyszerre mondják el. Mindig az az érzésem, hogy így próbálják hosszabbra nyújtani azt az örömöt, amelyet az szerez az embernek, ha valaki foglalkozik vele. Igen, nagyon hálásak érte, ha valahol embernek tekintik őket.

– Volna egy fájdalomcsillapítója?

– Miféle…? Mi fáj?

– A fogam.

Tehát újabb kör. Visszaballagok, turkálok a gyógyszerek között. Nagy nehezen ráakadok. Ismét arra számítok, hogy most már végre minden kívánsága teljesült. Átvillan az agyamon, hogy azért ezek nem is olyan nagy igények. De ismét csalódom. Az ismert köszönet helyett tovább tartóztat. Meghökkent.

– Önök is gyűjtenek a gyerekeknek?

Először csak kérdő, kissé gyanakvó tekintetem felel, majd bizonytalanul kimondom az igent.

– Akkor ezt odaadom. Nekik. Így köszönöm meg.

Azzal benyúl a kapu rácsán, és egy marék egy- és kétforintost nyom a markomba. Hirtelen nem is tudom, mit mondjak.

– Továbbadom. Nekik… – szedem össze magamat, és örülök, hogy már sötét van, így talán nem látszik rajtam a megindultság…

Győri Péter Benjámin