Napról napra

Péter és az apostolok így válaszoltak: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek.” ApCsel 5,29 (2Móz 4,11–12; Lk 8,4–8/9–15/; Zsid 4,12–13; Zsolt 128) Ha valaki ismeri az úti célját, és van térképe meg iránytűje, akkor ha egy út kétfelé ágazik, azt is tudja, hogy melyiken kell továbbhaladnia. Nehezebb a helyzet, ha az elágazás nem is feltűnő, vagy ha az egyik irány annyira vonzó, hogy „muszáj” rálépnie, és észre sem veszi menet közben a sok kis ravasz, apró kanyart, fordulót, amely egyre távolabb viszi – a rossz irányba… Ha valóban Istennek akarok engedelmeskedni, akkor rá kell figyelnem, igéjét kell életem iránytűjévé tennem, hogy ne tévedjek el.

Kezedben van sorsom! Zsolt 31,16 (Róm 14,8; 5Móz 32,44–47; 2Tim 1,1–12) Bizonyára sokan ismerik Maximilian Kolbe mártírhalált halt lengyel katolikus pap történetét. Auschwitzban önként felajánlotta életét, hogy ezzel megmentse egy társát a haláltól. Az, amit a lágerben kínzói tettek, arra mutatott, hogy az ő kezükben van minden halandó sorsa. Kolbe atya hite azonban nem ingott meg. Ha nem tudta és hitte volna, amit a zsoltáríró ilyen egyszerű szavakkal fejezett ki, azaz ha kétsége lett volna afelől, hogy kinek a kezében van a sorsa, akkor például nem adja oda ételadagját a nála is nyomorultabbnak, és nem imádkozik szüntelenül. Kevesen jutnak el olyan emberi magaslatra, mint Kolbe atya – de az a hit, hogy Isten kezében van életünk, halálunk, sorsunk, minket is kell, hogy formáljon.

Minden rossznak gyökere a pénz szerelme. Te pedig, Isten embere, kerüld ezeket. Ellenben törekedj igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre. 1Tim 6,10–11 (Zsolt 119,36; 2Móz 7,1–13; 2Tim 1,13–18) Az internet, az újságok tele vannak hirdetésekkel: pénzkereset könnyen, gyorsan. Mit sem változott az ember Pál levelének kelte óta: ebben a „szerelemben” akarják meglelni önmagukat az emberek, és életüknek nem eszköze, hanem célja a pénz s mindaz, ami rajta megvehető.

Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért. Mt 6,34 (2Krón 20,17; Mk 6,1–6; 2Tim 2,1–13) Aggodalommal gondolunk a holnapra, mert nem tudjuk, lesz-e munkánk, megélhetésünk, lesz-e hol laknunk, lesz-e mit ennünk, egészségesek maradunk-e, bírjuk-e erővel… Hogyan is kívánhatná tőlünk bárki, hogy emelkedjünk felül mindezeken, és ne aggódjunk? Hiszen a realitásokat nézve mi mást tehetnénk? Semmi sem bizonyos ebben a világban… Ha van hitünk, akkor nem a fenti aggodalmakat kisebbítjük, hanem azt látjuk, hogy van, aki nagyobb náluk. Hogy ami jót eddig kaptunk, azt is neki köszönhetjük, s nála a jövőnkre nézve is van menedék, biztonság, vannak társak. Jézus egymásra is rábíz minket, de mindenekelőtt ő maga szeretné levenni rólunk ezt a terhet. A Hegyi beszédben ez egy különösen szép szakasz.

Hazamentek örvendezve és vidám szívvel azért, mert sok jót tett az Úr szolgájával, Dáviddal és népével, Izráellel. 1Kir 8,66b (Ef 3,20–21; Lk 6,43–49; 2Tim 2,14–26) Isten nem lakik emberkéz alkotta házban (ApCsel 17,24), de nevét segítségül hívjuk, hívhatjuk a templomban. Salamon templomszentelési imádsága után áldozatok bemutatásával adott hálát a nép a templomért – úgy is, mint jelért, az Isten és Izrael népe között fennálló szövetségért. Sok jót tesz ma velünk az Úr. Nem lakhatik a földön, mondja Salamon, az egek egei sem fogadhatják be. És amikor ettől megijednénk, és porszemnek éreznénk magunkat a mindenható Isten előtt (hiszen azok vagyunk…), és félnénk közelségétől, akkor Isten emberré lesz, és közelségébe vonz bennünket. És „tudatja velünk”: számon tart és szeret.

Ilyen bizodalmunk pedig a Krisztus által van Isten iránt. 2Kor 3,4 (Zsolt 11,1a; Jn 12,34–36/37–42/; 2Tim 3,1–9) Ma már talán sokan nem is értik e szót: bizodalom. Több bizodalom vágya című versében Ady csak ennyit kér: „Csak egy kicsit hihetnék.” A támaszkodás és a hit is szerepel e szó szinonimái között. Pál hangsúlyozza: nem önmagunk erejéből vagyunk alkalmasak megítélni bármit is, Isten tesz minket a Lélek szolgáivá. Hitünket is ajándékként kapjuk, amikor felismerjük Jézusban a Megváltót, illetve Isten velünk való szándékát. Bizodalommal fordulunk hát felé, mert életet ad, és mert az is az ő munkája bennünk, hogy ezt egyáltalán felismerhetjük.

Az Úr pedig így válaszolt a földre esett Pálnak: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De kelj fel, és állj a lábadra, mert azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá tegyelek, hogy tanúbizonyságot tegyél arról, amit láttál, és arról, amit ezután fogok neked magamról kijelenteni. ApCsel 26,15–16 (Zsolt 119,67; Mt 13,31–35; 2Tim 3,10–17) Saul „halálra üldözte” Jézus követőit (vö. 22,4), és ha valamivel nem számolhatott, akkor az az volt, hogy találkozni fog magával Jézussal. A damaszkuszi úton pedig megtörténik az elképzelhetetlen: megszólal az, aki él, feltámadt, és aki nem büntetni, elégtételt venni jön rajta, hanem a misszió leghatalmasabb apostolává akarja tenni őt. „Földre esni”, az Úr szavára „felkelni, talpra állni”, elindulni, és hirdetni őt – a megtérés, a szavak eredeti és átvitt értelmében is: telve dinamizmussal.

Kőháti Dorottya