Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Váratlanul ért a felkérés: írjak saját „igehirdetés-élményemről”. Óhatatlanul megfogalmazódott bennem a kérdés: mennyire szólhat bele a nem lelkészi – világi, laikus – elem ebbe a jellegzetesen lelkészi műfajba? Mégis jogos lehet felvetni, hogy milyen az igehirdetés a hallgatóság, a hívek szemszögéből.

A protestáns egyházakban az igehirdetés központi szerepet játszik. Kollégám, egy idős lelkész ezt írta a névkártyájára: V. D. M. – verbi divini minister, azaz Isten igéjének szolgája. A történelemből ismeretes azoknak a protestáns lelkészeknek „prédikátor” megjelölése, akik az ellenreformáció dühöngése idején kiérdemelték a mártírium koszorúját. A protestáns prédikátorsághoz meghatározott történelmi-társadalmi képzetek is kötődnek: a nép között élő, a népet vezető személy; sokszor az egyedüli értelmiségi a közösségében, falujában.

De mi az igehirdetés és az igehirdető szerepe ma, a modern, szekularizált korban? Isten igéjének szolgái az előző századokban számos olyan funkciót is betöltöttek, melyet ma már (részben) mások végeznek: ismereteket a tanárok közölnek, a világ dolgairól pedig a média tudósít. Meg kell találnia tehát az igehirdetésnek azt a – gazdasági kifejezéssel élve – „piaci rést”, melyet elsősorban neki kell betöltenie. Nem könnyű feladat, de talán némi interaktivitással, a hallgatókra való odafigyeléssel, a kereslet-kínálat elve alapján a lelkész és az egyház is megtalálja a hivatása kifejtésére legalkalmasabb terepet.

Nincs könnyű dolga a lelkipásztornak, hiszen az ünnepélyes alkalomhoz illő formát és tartalmat kell választania. Egyszerre kell visszautalnia a hitvalló ősök veretes, biblikus nyelvére, élnie a hitébresztés fordulataival, egyben pedig érthető módon felvetnie a ma emberének fontos kérdéseket. Hagyja-e magát a lelkipásztor a „közszellemtől” vezetni a nép egyfajta szószólójává válva? Vagy éppen a divatoknak ellenállva önálló iránymutatást kell adnia, rámutatva az egyház évezredes tanítására? Be tud-e építeni úgy egy-egy szép irodalmi idézetet, Reményik-, Túrmezei- vagy József Attila-verssort, hogy az kulturálisan is építő legyen, de illeszkedjen az igehirdetés menetébe?

Az értékzavar és az identitáskeresés bizony nem kerüli el Isten igéjének mai szolgáját sem. Élete állandó útkeresés: milyen igénynek feleljen meg? Megmaradhat persze a számára leginkább adott terepen, az egyházi szakkifejezések, a „kánaáni zsargon” bűvös körében. Ennek az a szerepe, hogy jelezze: itt valami szent, különleges dolog történik, elszakadva a mindennapok hangzavarától. De ilyenkor sem tekinthet el attól, hogy (némileg) beavassa a laikus hívőt az egyházi és bibliai tudományok rejtelmeibe, hogy ne maradjon „láthatatlan ikonosztáz” lelkész és gyülekezet között.

Vajon ki tudja-e olvasni a lelkész a padsorokban ülők tekintetéből, hogy „veszik-e az adást”, vagy a szent szöveg elszáll a fejük fölött? Mennyire szóljon az ige a régi hívekhez, a beavatottakhoz, vagy szólítsa-e meg a ritka vendégeket, sőt legyen-e mondanivalója az utcáról betévedt keresőknek is? A jól felépített szerkezet segít követni a gondolatmenetet: az elején a világos kérdésfeltevés, a kifejtés logikája, majd a tanulság levonása kordában tarthatja az időnként „barokkizáló vonalvezetést”.

Rohanó világunk egyik fő tényezője az idő; a vele való gazdálkodást bizony az igehirdető sem nélkülözheti. A túl hosszan elnyújtott igehirdetést nehéz követni, a véget nem érő szóáradat a kívánttal ellentétes hatást eredményezhet, könnyen bóbiskolásra, elkalandozásra készteti a mindennapok stresszétől megfáradt igehallgatót.

Végül talán a „legrázósabb kérdés”: mennyire tud a lelkész – és általa az egyház – hitelessé válni, tehát a szószékről hirdetettek szerint cselekedni? Mert a hívek az „elv és gyakorlat” (túlzott) eltérését hamar észreveszik. A lelkipásztori gyakorlat, a közösségépítő munka, a kapcsolatteremtő képesség, de a rendezett magán- és családi élet is élő példa lehet a közösség előtt. Idős, a Duna-deltát megjárt erdélyi lelkésztől hallottam: egész életünknek kell istentiszteletnek lennie.

Vajon ki tudná ma megszólítani a híveket, ki tudna értelmükhöz szólni Túróczy Zoltánéhoz és Sréter Ferencéhez hasonló karizmával vagy Keken Andráséhoz mérhető tudással? Alkalmas-e mai korunk igehirdető személyiségek, „papnagyságok” kiemelkedésére? E kérdéseket, melyeket hívek és lelkészek bizonyára sokszor feltettek, még tovább lehetne szaporítani. Útkereső korunkban talán azt lehet leginkább elvárni az igehirdetéstől, hogy a lelkész személyes, őszinte meggyőződésével, korszerű, igényes, de méltó módon kézen tudja fogni és fel tudja emelni hallgatóságát, a híveket.

Czenthe Miklós