Evangélikusok

Egyre sokszínűbb, mozaikszerűen szétdarabolódott világunkban kevés az olyan szál, kötelék, amely egybetartja a szétszórtan élő, körülbelül tizenöt milliósra becsült magyarságot. A legerősebb kapocs azonban mindenképpen a nyelv és a kultúra. Az önmeghatározáson túl talán ez a két legfontosabb tényező az alapja magyar önazonosságunknak.

Ma, amikor a közéleti, politikai diskurzus eléggé mostohán bánik mindazzal, ami keresztény vagy egyházi jelzőt visel, úgy érzem, bátor színvallás, ha templomi istentiszteleti keretben kap helyet a kultúra. Kolozsváron az idén ez történt: a magyar kultúra napja alkalmából rendezett központi megemlékezésnek január 22-én a belvárosi evangélikus templom adott otthont.

Erdélyben nem újszerű jelenség, hogy templomainkban nem csak a szigorúan vett vallási ünnepek vannak megtartva. Lehet, hogy a különleges sorshelyzetnek köszönhetően fonódnak össze szorosan a hagyományok, a kultúra, a közélet és a kereszténység. Ez a szimbiózis azonban nem természetellenes, korántsem számít anakronisztikusnak.

A magyar kultúra napja azonban nem csupán egy dátum, egy évforduló, amelyről ünnepélyesen megemlékezünk. Annál sokkal többet jelent, vagy legalábbis kellene, hogy jelentsen. Erdélyben mindig megrendíti az embert a gazdag nemzeti múlt, a küszködésekkel teljes közelmúlt és jelen, valamint a néha reménytelennek tűnő jövő feszültsége. A magyar kultúrát ünnepeljük és azokat az embereket, akik sokat tettek egykor, és tesznek ma is azért, hogy értékeink, hagyományaink ne veszítsenek régi fényükből.

A kultúra szó hallatán százféle gondolat kavarog valamennyiünk fejében. Olyan sok mindent jelenthet, mindannyiunknak egy kicsit mást. Ám azt bizonyára mindenki el tudja fogadni, hogy – épp szellemi jellegéből adódóan – része, lényege az érték, az érték teremtése. S mivel ez az érték mindig a legfőbb jó, a legigazabb, a legtökéletesebb irányába nyitott, a vallás elválaszthatatlan a kultúrától. Vallásfenomenológiailag és vallástörténetileg egyértelműen kimutatható, hogy ahol a transzcendencia irányába való nyitottság – akár direkt, akár indirekt formában – nem jelenik meg, ott a kultúra – akár mint művészet, akár mint etikai tevékenység vagy tudomány – valamilyen módon csorbát szenved.

Hogy mit is jelent ma kultúránk, önazonosságunk számára az Isten, a hit, a kereszténység, a vallás fogalma? Ezen el lehet, el kellene komolyan gondolkodni. „Felelős” aggodalmaskodók a társadalmi hisztériakeltés kedvéért buzgón óvnak a „népek ópiumától”, az újra hódító keresztény kurzustól, a veszélyes klerikalizálódástól, a keresztény szellemiség ártó hatásától. Próbálják igazolni, hogy a vallásos kultúra általános térvesztésével, a szervezett, intézményes vallásosság visszaesésével egyre erőtlenebbé válik a keresztény szellemiség, mind az irodalom, mind a filozófia, a közgondolkodás vagy éppen a képzőművészet területén. Végül is a világnézeti polarizálódás, a pluralista társadalmi berendezkedés, a visszafordíthatatlan szekularizáció oda vezetett, hogy a kereszténység, a vallási hang, az egész disszonáns istenkérdés, a Krisztus-paradoxon szépen kisodródott a köztudatból, s az egész kérdést így egyfajta wittgensteini hallgatással lezártnak tekintik.

Külön lehet-e választani: vagy kultúra, vagy kereszténység? Én azt mondom: a kettő együtt. Lehet-e ma keresztény szellemiség által inspirált kultúráról beszélni? Hogyan kell ezt munkálni? Nagy alázattal. Nem a régi időket kell visszasírni. Mindig abból kell kiindulni, ami van. Természetesen a régi, hagyományos értékeket meg kell őrizni, tovább kell adni. De látni kell: a kultúrtradíció sohasem lehet cél, hanem csak eszköz. Példa, amelyre föl kell építeni egy új világot.

Itt szóba jöhet kultúránk zsidó-keresztény gyökere: mindenki elismeri a Biblia, a keresztény irodalom hatását a szépirodalom, a magyar próza és költészet kialakulására. Az sem kétséges, hogy a modern képzőművészet is a bibliai tematikából, a szimbolikus liturgiai cselekmények, rituálék, vallási jelképek ábrázolásából, megjelenítéséből fejlődött ki. Mindmáig kevés az olyan mű – akár szöveg, akár képzőművészeti vagy mozgással létrehozott alkotás –, amely valamilyen módon, ha indirekt formában is, ne Istenről szólna, amely ne érintené a lét transzcendens vetületét.

Szerintem azonban nem elég keresztény, vallásos gyökerekről beszélni. Nem lehet és nem is kell a keresztény szellemiséget, a keresztény biblikus gondolkodást, erkölcsöt a múltból itt felejtett relikviának tekinteni – hiszen van a kultúra fájának törzse, koronája is. Nem véletlen, hogy az egyik legmarkánsabb kortárs gondolkodó, Jürgen Habermas olyan értelemben beszél újabb írásaiban a posztszekularizmusról, mint a valláshoz való visszatérés korszakáról, a vallástalanság végéről.

A mai magyar kultúráról úgy is lehet beszélni, mint a keresztény gondolkodás és szemlélet által meghatározott, inspirált kultúráról. A mai embernek és vele a mai kultúrának is szüksége van egy lényegesen mélyebb értelmű kérdésre. Ha egy kultúra elveszti függőleges vetületét, ha istentagadóvá válik, gyökértelenné, tényleges identitását megtagadva, akkor elzüllik, tönkremegy, és magával rántja az értékvesztett, zavarodott társadalmat is.

Természetesen az, hogy a kereszténység tárgyi, szellemi valóságként a világban él, formailag mindenképpen meghatározza életünket, és kíséri minden fontosabb eseményét. Az alapkérdés azonban az, hogy miként válik életünk forrásává, hogyan lesz ittlétünk alapjává. Szükség van a keresztény magyar kultúrára: a kereszténység a kinyilatkoztatásból merített, és az Istentől jött. A hit által megismert igazságok elmélyítik, kitágítják és tágabb horizontra helyezik mindazokat az értékeket – igazságot, jóságot, szépséget –, amelyeket az ember a természetes eszével, szaktudományával, művészeti tevékenységével ki tud alakítani.

A keresztény hit, életszemlélet, erkölcs, az Istennel történő mély, állandó párbeszéd ne tartozéka legyen ennek a kultúrának, ne csak divatos kelléke, amelyet esetenként felszínre hoz egy-egy korhangulat: alapja legyen, határozza meg gondolkodásunkat, szellemi, tárgyi értékeinket, alkotókészségünket, egész kultúránkat. Legyen életünk forrása, éltető ereje.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület