A hét témája

Reformátoraink számára fontos volt az egyházi népéneklés megteremtése, énekek, az úgynevezett korálok írása, szerzése. Alig néhány évvel a reformáció elindulása után, 1523-ban Luther Márton így ír barátjának, Georg Spalatinnak: „Az az elképzelésem, hogy az egyházatyákhoz hasonlóan zsoltárokat kell a nép számára alkotni, németül. Ez azt jelenti, hogy olyan lelki énekeket, melyek éneklése közben Isten szava áthatja a gyülekezetet. Ehhez keresünk költőket mindenütt. Neked azonban megadatott a német nyelv gazdagsága és eleganciája, mely sokoldalú tevékenységed során kifinomult, így arra kérlek téged, hogy működj velünk együtt ebben az ügyben, és próbáld meg valamelyik zsoltárt énekké alakítani, hasonlóan ahhoz, melyet példaként küldtem neked. Azt szeretném, hogy új és csak az udvarnál divatos szavakat ne használj, hogy a nép értelmi képességének megfelelő, lehetőleg egyszerű és egészen szokványos szavakat énekeljünk, melyek egyben tiszták és odaillők is. Továbbá legyen az énekek értelme világos, és a lehető legközelebb álljon az eredeti zsoltáréhoz. Alkoss ezért egészen szabadon: az eredeti értelem megtartása mellett lesznek szavak, amelyeket el kell majd hagyni és új, odaillő szavakkal kell pótolni.”

Luther nemcsak biztat énekek írására, hanem ő maga is szerez énekeket, melyek közül több mind a mai napig ismert és szeretett éneke egyházainknak. A legismertebb az evangélikusok himnuszaként számon tartott „Erős vár”. Luther 1526 és 1528 között írta valamikor. Egy olyan időszakban, amikor a szívét nyomja az aggodalom a reformáció ügyéért – a nagy német parasztháború súlyos lelkiismereti kérdést jelent számára, ugyanakkor pedig őt magát is betegségek gyötrik, s van olyan pillanat, amikor úgy érzi, itt a vég.

A 46. zsoltár szavaihoz menekül. A zsoltár tartalma, az a rendületlen bizalom, mely sugárzik belőle Isten iránt, megihleti Luthert. Nem a zsoltár gondolatmenetét és kifejezéseit kívánja követni, hanem a félelem, kétség és bénultság nélküli bizalomról akar vallani. Nem harci dal ez a zsoltár, hanem bizodalmi ének. S Luther éneke sem diadalmi himnusz, hanem a hatalmas Istenről való alázatos vallástétel.

Luther nemcsak az ének szövegének, hanem a dallamának is szerzője. Középkori dallamok, pontosabban egy 10. századból való hitvallás különböző éneksorainak felhasználásával született meg az „Erős vár” dallama. A dallam és a szöveg tökéletesen illik egymáshoz.

A reformátor éneke nemcsak a német, hanem a magyar irodalom szerves részévé is vált. Abban az időben kezdték énekelni magyar földön, amikor az anyanyelv politikai szerepet töltött be – összetartó erő volt a három részre szakadt ország lakói között. Nemcsak evangélikusok és reformátusok, hanem római katolikusok is énekelték.

Hogy az 1536-ban megjelent Gálszécsi-énekeskönyvben benne volt-e, nem tudjuk, mert a könyv csak töredékesen maradt ránk. De az 1560-ban Óváron készült Huszár Gál-énekeskönyvben már benne volt, mint ahogyan az 1676-ban Csíksomlyón nyomtatott katolikus énekeskönyvben is. Ezt énekelték a gályarabságra elhurcolt lelkipásztorok is 1676-ban, amikor holland segítséggel megszabadultak a fogságból. Az éneket a reformáció kora óta összeállított protestáns énekeskönyvek legtöbbje közli.

Az évszázadok múlásával újabb és újabb fordítások készülnek, jelentős személyiségek munkája nyomán. A 19. században Mária Dorottya Habsburg főhercegnő buzdítására fordították többen az „Erős várt” magyarra. 1934-ben a magyar evangélikus egyház írt ki pályázatot a fordításra. E fordítások közül kettő nagyon jól sikerült. Az egyik fordító Szabédi László, a másik József Attila volt.

Luther éneke számtalan zenei alkotás megihletőjévé vált. A kórusirodalom kiemelkedő alakjai – hogy csak néhányat említsünk, Vulpius, Praetorius, Gumpelzhaimer – dolgozták fel. Születtek egynemű és vegyes kari feldolgozások, három- és négyszólamú alkotások, sőt még kánonfeldolgozás is.

Az orgonairodalomból a sok-sok korálelőjátékot kell megemlítenünk, továbbá Johann Sebastian Bach, Buxtehude és Walther nevét, de semmiképpen sem hagyhatjuk ki a nagyobb feldolgozásokat sem, mint Bach „Erős vár” kezdetű kantátáját és Mendelssohn Reformáció szimfóniáját.

Amikor Luther halála után Melanchthon és Justus Jonas Weimarba érkeztek harmadik barátjukkal, Kreuzigerrel, letörve és bánatosan, egyszeriben az egyik ház ablakából énekszót hallottak. Egy szolgálóleány az „Erős várunkat” énekelte. A himnusz hallatán megbátorodtak, erőt nyertek, és odaszóltak a leánykának: „Énekelj, énekelj, kedves leányka. Nem is tudod, kiket vigasztalsz most!”

„Kincset, életet, / Hitvest, gyermeket: / Mind elvehetik, / Mit ér ez őnekik! / Mienk a menny örökre!” – hangzik azóta is, hangzik évszázadokon át, énekeljük mi is mindig újra és újra, hogy feloldjon a veszteségek nyomán fellépő görcsös bénultságból bizalomra – az Úr Isten iránti bizalomra, aki értünk küzd, aki Fiát adta értünk, aki által a gonosz örök vereséget szenved, s akiben az örök élet öröme és reménye már ma a miénk.

Isó Dorottya – Isó Zoltán