A vasárnap igéje

BÖJT 3. VASÁRNAPJA (OCULI) – 1Kir 19,1–8

Tanuló gépkocsivezetőként hallottam az oktatótól: „Ahová nézel, oda tart az autó.” Bárki, aki autót vezet, igazolhatja: lényegében így van. Mennyivel inkább igaz ez a hit útján járásra!

Számomra mindig vigasztaló és bátorító, hogy a nagy bibliai „hősök” mindegyike olykor nagy mélységeket járt meg életében (1Kir 18,19–39). A Szentírás nem kozmetikáz: Isten emberei sem voltak mindig magas fordulatszámon pörgő hithősök. Hitük és életük tele volt küzdelemmel. E küzdelmekben a győzelmet soha nem ők maguk aratták, sőt: erőtlenségük és képtelenségük sötét hátterén világít igazán az élő Isten mentő, fölépítő és fölülről való erővel betöltő szeretete.

Föltűnő és meglepő, hogy a Karmel-hegyen történt istenítélet alatt Isten látható erejét tapasztaló Illés éppen a saját életére nézve nem remélte Isten védelmét és erejét, mikor Jezábel – aki az Ószövetségben az istentelen gonoszság egyik megszemélyesítője – üldözni kezdte őt. Menekülése közben hosszú utat tett meg, hiszen a Karmel hegye és a délvidéki sivatagos pusztában fekvő Beérseba közt nagy a távolság. A pusztaság egyszersmind a kiszolgáltatottságot is jelképezte Izrael népe számára, a szárazságot, az életveszélyt. Nemcsak fizikai, hanem lelki értelemben is.

Illés elszámolt és leszámolt az életével: „Elég most már, Uram! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!” (4. vers) Az Úr Karmel-hegyi győzelme nem vált láthatóan és letagadhatatlanul az ő személyes győzelmévé is. Megdicsőülés helyett folytatódott üldöztetése, az állandó menekülés útját kellett járnia. Pedig a győztes oldalán állt – a győztes látható győzelméből viszont nem részesült.

Az elszámolás korrekt és igaz. Az önmagával való leszámolás mint következmény szintúgy. Lelki szemei előtt becsületes önarckép rajzolódott ki. Ekkor még nem ismerte Isten igazi természetét.

Isten azonban felfedte előtte igazi arcát. Ő táplálta Illést, mint egykor Izráel pusztában vándorló népét. A nyilvánvalóan erejét meghaladó úton a Hórebig – az Úrral való közvetlen találkozás hegyéig – Illés az Örökkévalótól kapta az erőt. Negyven napig tartott az út. A negyvenes szám – egyebek mellett – az emberi erőt és lehetőségeket meghaladó élethelyzeteket is jelképezi.

Tovább olvasva az igeszakaszt látjuk, milyen különös és megragadó módon: halk és szelíd hang formájában tapasztalhatta meg magát az Urat. Bizonyára e találkozás fényében már másként látta a Hóreb hegyéig vezető útját.

Mi már a keresztfa titkának és az üres sírnak tündöklő fényében: Isten Bárányának fényében nézhetjük utunkat. Azt az utat, amely valóban erőnk felett áll. Krisztus földön küzdő egyházának útja hasonlít Illés útjához. A bűn és a halál fölött győztes Krisztus hatalmából és erejéből szemmel látható módon nem részesül az ő népe. Sokkal inkább a kereszt jelét hordozza. De az úton nem a maga erejére és lehetőségeire kell hagyatkoznia. Ha csak arra hagyatkozik, arra tekint, akkor helyénvaló az Illés módjára történő elszámolás és leszámolás: „Elég most már, Uram! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!”

Ha Krisztus egyháza nem magára, hanem az Isten Bárányára tekint, az erő felett való út mégis lehetségessé válik. Az Isten Báránya nemcsak angyalát küldi táplálékkal, hanem önmagát adja az úton táplálékul. Immár nem a Hóreben, hanem a Golgotán szólít meg az Isten Báránya igéjében. Az élő Isten Krisztusban mutatja meg igazi arcát, hogy végre higgyem és éljem: ereje, hatalma, bűnbocsátó és fölépítő irgalma történik velem és bennem és a földön küzdő egyház minden tagjában.

Szemünk tehát ne bármennyire is őszinte önarcképünkre, hanem az Isten Bárányára tekintsen! Ha magamra nézek, utam magamba fordul. Ha Krisztusra nézek, ő lesz az út, amelyen járhatok.

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk! Megtapasztalt csodáid emléke életünknek része. Mégis könnyen megijedünk, elbizonytalanodunk a hit küzdelmes útján. Önmagunk véges ereje, könnyen olvadó elszántsága helyett fordítsd lelki szemeinket egyszülött Fiadra, hiszen őáltala, ővele és őbenne részesülhetünk irgalmas szereteted hatalmának erejében és biztonságában. Isten Báránya, táplálj minket önmagaddal erőnk felett való utunkon! Ámen.

Kovács László