Evangélikusok

A tavalyi esztendõ novemberének elsõ napján, nyolcvanöt éves korában hazatért égi Urához dr. André Appel. Neve és szolgálata felejthetetlen marad mind a Lutheránus Világszövetségben (LVSZ), mind hazai evangélikus egyházunk történetében.

Õ volt a genfi egyházi világszervezetek egyik legismertebb vezetõje, az LVSZ fõtitkára 1965 és 1974 között. De fõtitkári szolgálata után is aktív tagja maradt a genfi nemzetközi ökumenikus szervezeteknek (így az Egyházak Világtanácsában és az Európai Egyházak Konferenciájának az elnökségében is). Sõt az LVSZ legutóbbi, a kanadai Winnipegben 2003-ban tartott világgyûlésérõl is érkezett hozzám személyes üdvözlete az akkori magyar evangélikus delegáció egyik tagján keresztül. Végsõ földi búcsút 2007. november 9-én vettek tõle Strasbourgban, a Szent Mátéról elnevezett evangélikus székesegyházban.

Ki volt közelebbrõl André Appel? Dr. Ishmael Noko, az LVSZ jelenlegi, afrikai származású fõtitkára búcsúzó írásában így jellemezte neves elõdje világméretû ökumenikus szolgálatát: „Appel a konkrét bizonyítéka és a megtestesülése volt annak, hogy kis egyházak is mit tudnak véghezvinni a kis és nagy egyházak közötti együttélés javára.” Ennek kezdete volt, amikor az 1970 nyarára Brazíliába összehívott evangélikus világgyûlést Európába kellett áthelyeznie. A világtalálkozó színhelyéül a Franciaországban, a Genfi-tó partján fekvõ Eviant választotta.

Ezen a világgyûlésünkön történt meg a Nyugat- és Kelet-Európát elválasztó „vasfüggöny” elsõ áttörése, amikor az ösztöndíjas tanulmányai végeztével Svédországban maradt Vajta Vilmos – akkor már az LVSZ volt teológiai igazgatója – és e sorok írója, egykori padszomszédja a soproni hittudományi karon, legközelebbi barátja, újra összetalálkoztak egymással. Jómagam „keletiként”, a vasfüggöny mögül érkezettként mint a nagyszámú pályázó közül meghívott kezdtem az LVSZ-nél dolgozni. Ez volt kilencévi genfi nemzetközi egyházi szolgálatom kezdete. Ez idõ alatt André Appel és Vajta Vilmos – aki késõbb az LVSZ strasbourgi Ökumenikus Kutatóintézetének igazgatója lett – felsorolhatatlanul sokat segített hazai egyházunknak templomaink renoválásában, új templomok építésében, külföldi ösztöndíjak megszerzésében legjobb teológusaink számára, de fõleg a fasori evangélikus gimnázium visszaszerzésében és elhelyezésében, valamint az új teológiai akadémia fölépítésében, elsõsorban a nyugatnémet evangélikus egyházakon keresztül.

Egyik legutolsó írásában 2007-ben Appel így foglalta össze életének, egész genfi és strasbourgi egyházi szolgálatának legfontosabb mai üzenetét: „Visszatekintve csak az maradt még hátra számomra, hogy megköszönjem Istennek, hogy engem egyik eszközeként használt az elmúlt hatvan évben az LVSZ-ben annak formálására és benne a kisebbségek meghallgatására. A világökumené kihívása végeredményben ugyanez marad, és mindenkitõl, aki ma felelõsséget visel érte, a becsület és alázatosság magas szintjét követeli meg. Több bátorság és több hit szükséges ahhoz, hogy legyõzhessük a nagyszámú akadályt az egység felé vezetõ úton” – hangzik Appel végsõ következtetése.

Bátorság és hit a keresztény-keresztyén egység felé vezetõ, küzdelmesen nehéz úton: vajon meghalljuk-e világszerte és itthon is evangélikus világszövetségünk néhai, felejthetetlen, nagy vezetõjének ezt a végsõ üzenetét?

Dr. Nagy Gyula