Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A tavalyi esztendő novemberének első napján, nyolcvanöt éves korában hazatért égi Urához dr. André Appel. Neve és szolgálata felejthetetlen marad mind a Lutheránus Világszövetségben (LVSZ), mind hazai evangélikus egyházunk történetében.

Ő volt a genfi egyházi világszervezetek egyik legismertebb vezetője, az LVSZ főtitkára 1965 és 1974 között. De főtitkári szolgálata után is aktív tagja maradt a genfi nemzetközi ökumenikus szervezeteknek (így az Egyházak Világtanácsában és az Európai Egyházak Konferenciájának az elnökségében is). Sőt az LVSZ legutóbbi, a kanadai Winnipegben 2003-ban tartott világgyűléséről is érkezett hozzám személyes üdvözlete az akkori magyar evangélikus delegáció egyik tagján keresztül. Végső földi búcsút 2007. november 9-én vettek tőle Strasbourgban, a Szent Mátéról elnevezett evangélikus székesegyházban.

Ki volt közelebbről André Appel? Dr. Ishmael Noko, az LVSZ jelenlegi, afrikai származású főtitkára búcsúzó írásában így jellemezte neves elődje világméretű ökumenikus szolgálatát: „Appel a konkrét bizonyítéka és a megtestesülése volt annak, hogy kis egyházak is mit tudnak véghezvinni a kis és nagy egyházak közötti együttélés javára.” Ennek kezdete volt, amikor az 1970 nyarára Brazíliába összehívott evangélikus világgyűlést Európába kellett áthelyeznie. A világtalálkozó színhelyéül a Franciaországban, a Genfi-tó partján fekvő Eviant választotta.

Ezen a világgyűlésünkön történt meg a Nyugat- és Kelet-Európát elválasztó „vasfüggöny” első áttörése, amikor az ösztöndíjas tanulmányai végeztével Svédországban maradt Vajta Vilmos – akkor már az LVSZ volt teológiai igazgatója – és e sorok írója, egykori padszomszédja a soproni hittudományi karon, legközelebbi barátja, újra összetalálkoztak egymással. Jómagam „keletiként”, a vasfüggöny mögül érkezettként mint a nagyszámú pályázó közül meghívott kezdtem az LVSZ-nél dolgozni. Ez volt kilencévi genfi nemzetközi egyházi szolgálatom kezdete. Ez idő alatt André Appel és Vajta Vilmos – aki később az LVSZ strasbourgi Ökumenikus Kutatóintézetének igazgatója lett – felsorolhatatlanul sokat segített hazai egyházunknak templomaink renoválásában, új templomok építésében, külföldi ösztöndíjak megszerzésében legjobb teológusaink számára, de főleg a fasori evangélikus gimnázium visszaszerzésében és elhelyezésében, valamint az új teológiai akadémia fölépítésében, elsősorban a nyugatnémet evangélikus egyházakon keresztül.

Egyik legutolsó írásában 2007-ben Appel így foglalta össze életének, egész genfi és strasbourgi egyházi szolgálatának legfontosabb mai üzenetét: „Visszatekintve csak az maradt még hátra számomra, hogy megköszönjem Istennek, hogy engem egyik eszközeként használt az elmúlt hatvan évben az LVSZ-ben annak formálására és benne a kisebbségek meghallgatására. A világökumené kihívása végeredményben ugyanez marad, és mindenkitől, aki ma felelősséget visel érte, a becsület és alázatosság magas szintjét követeli meg. Több bátorság és több hit szükséges ahhoz, hogy legyőzhessük a nagyszámú akadályt az egység felé vezető úton” – hangzik Appel végső következtetése.

Bátorság és hit a keresztény-keresztyén egység felé vezető, küzdelmesen nehéz úton: vajon meghalljuk-e világszerte és itthon is evangélikus világszövetségünk néhai, felejthetetlen, nagy vezetőjének ezt a végső üzenetét?

Dr. Nagy Gyula

::Nyomtatható változat::