e-világ

Egyházunknak szüksége van arra, hogy a kívülálló szemével is lássa magát. Célszerű lehet külső szakembereket is megkérdezni arról, milyennek látja az egyházat a társadalom, milyen képet sugárzunk – s milyet kellene nyújtanunk magunkról. Heltai András több évtizedes szakmai tapasztalattal bíró, ismert alakja a hazai médiának. A hatvanas és a nyolcvanas években Bécsben, a hetvenes és a kilencvenes években Washingtonban volt a Magyar Távirati Iroda (MTI) tudósítója és a Magyar Televízió (MTV) külső munkatársa. Hosszú ideig az MTV híradójának műsorvezetőjeként is dolgozott. 1994 óta a Pester Lloyd című, Budapesten megjelenő német nyelvű hetilap főszerkesztő-helyettese.

– Megismerte a vasfüggöny mindkét oldalát. Hogy látja: milyen helyzetben van az egyház Magyarországon a világi médiában? – Az egyháznak a rendszerváltás előtti alárendelt, a hatalom szempontjából periferikus szerepét mindannyian ismerjük. Minden médium egységes pártirányítás alatt volt, jószerével csak a hatalom által megszabott, hol szűkebb, hol valamelyest tágabb vagy tágítható korlátok között működhettek. A rendszerváltás új helyzetet hozott, s érdekes a kérdés: hogyan tükröződik az egyházak élete, tevékenysége ebben az alapvetően más helyzetben a világi médiában? Attól tartok, hogy nem túl nagy a különbség – legalábbis eddig. A kommunista időkben az „egyház” vagy szitokszó volt, vagy legfeljebb megtűrt rossz. Ennek megfelelően is bánt a világi sajtó az egyházakkal. Kivéve persze, ha különböző propagandacélokra kívánták őket felhasználni. Ma sajnos a baloldali-liberális irányultságú médiában viszonylag korlátozott képet látunk az egyházakról, legtöbbször negatív összefüggésben jelennek meg, hiszen ezek az orgánumok javarészt anyagi kérdésekről, az állami költségvetési támogatás mértékéről folyó meg-megújuló vitákról tudósítanak. Sokkal ritkábban van szó más, érdemi kérdésekről, mint például az egyház pozitív szerepéről, oktatási, szociális munkájáról a mai társadalomban. Ha hozzávesszük, hogy a ma élő generációk többségének az iskolában nem volt alkalma érdemben megismerni az egyházak történetét, történelmi szerepét, tanításait, ma pedig azt is látja, hogyan vállal egy szűk egyházi kisebbség – néha vitatható – szerepet a napi politikában, akkor a kör bezárul: a társadalomnak nincs valós képe az egyházakról s azok társadalmi lehetőségeiről. – Van esélyük az egyházaknak pozitív módon megmutatkozniuk a világi médiában? – Természetesen az egyházaknak nagy esélyük van erre, de attól tartok, nem élnek vele eléggé. Nemrég olvastam az érdekes hírt, hogy a katolikus egyház kezdi SMS-ben terjeszteni a Biblia tanításait hívőknek és nem hívőknek. Ez kiváló példa arra, hogyan alkalmazhatják az egyházak is a kommunikáció korszerű eszközeit. Ezt az Egyesült Államokban már régen felismerték, Magyarországon csak jó évtizeddel a rendszerváltás után jelentek meg egyházi tévé- és rádióállomások. Azt gondolom, hogy az egyházak vezetőinek és a híveknek meg kell ismerniük és alkalmazniuk kell a kommunikáció modern módszereit. Mint tudjuk, „minden létezik, ami a médiában látható, hallható, olvasható – s ami ott nincs, az nincs is…” Ez persze erős túlzás, de van benne igazság. Az egyházaknak talán élniük kellene a legkülönbözőbb lehetőségekkel, hogy jelen legyenek a sajtóban – főleg az audiovizuális médiában, nemkülönben az interneten. Nem csak a keresztény adások behatárolt világában kellene mozogniuk, hiszen azokat főként a hívők nézik, hallgatják. Az egész társadalmat kell elérni, akkor is, ha tagjai közül sokan néha – vagy akár gyakran – nem értenek egyet azzal, amit hívők, lelkipásztorok mondanak nekik. Mégis fontos, hogy megismerjék ezt a másik világot, amelyről nagy többségüknek vagy nincs fogalmuk – vagy hamis fogalmaik vannak. – Annak idején magyarként a „másik világot” is megismerte, hiszen Bécsből és Washingtonból is tudósított. Mint a világi média képviselője hogyan találkozott az egyházzal? – Ezek az emlékek mindenekelőtt a katolikus egyházzal függnek össze, amely ismeretesen a legnagyobb felekezet Ausztriában és Magyarországon is. Az egyik apátságnak köszönhetem, hogy 1971-ben hazai újságíróként először készíthettem tévéinterjút Habsburg Ottóval, ami akkor elég nagy feltűnést keltett. Korábban egyébként azt kellett látnom, hogy az osztrák és a magyar katolikus egyház egyaránt igencsak konzervatív. Ma az a különbség, hogy az osztrák egyház hangadóinak, híveinek jelentős része másként, korszerűbben látja egyházának, püspökeinek szerepét, feladatait. Ami az Egyesült Államokat illeti, ott megtapasztalhattam – mint mindenki, aki egyszer is ellátogatott ebbe az országba – az egyházaknak olyan fokú önállóságát, az államtól való függetlenségét, amely Európában jószerével ismeretlen. Ugyanakkor ott az egyházaknak, köztük a keresztényeknek, különösen hatékony társadalmi szerepük van. Ezek az erős közösségek saját intézményeikkel a kisebb településeken éppúgy összetartanak, mint a nagyvárosokban, s valóban formálják, befolyásolják a hívők millióinak gondolkodását, mindennapi életét, magatartását. S persze, társadalmi erejüknél fogva, a nagypolitikát is. – A rendszerváltás egyik következménye az volt, hogy Magyarországot meghódította a kereskedelmi média. Mi a véleménye erről az időszakról a kínálat minőségét és az egyháznak a médiában való szereplését tekintve? – Ez a történet inkább szomorú, mint ahogy sok minden más is, ami a rendszerváltás után zaklott. Sok várakozás torkollott csalódásba. Reméltük, hogy a szabadság révén nagyon színvonalas sajtó alakul ki – ám ez sajnos csak kevéssé sikerült. A szabadnak nevezett média nagyobb részben a kereskedelmi szempontok által vezérelt nyomtatott sajtóból áll, kisebbik része pedig valamely politikai tábor elkötelezettje, ezért nem független, nem igazán szabad. A színvonalas, anyagilag valóban független s politikailag nem valahonnan irányított lapok száma elenyésző. A legrosszabb a helyzet az audiovizuális médiában. Különösen a televízió esetében katasztrófának tartom, hogy két nagy nemzetközi társaság kapott engedélyt, amelyek mindenekelőtt pénzt csinálnak, s már korábban sem arról voltak ismertek, hogy tudást, kultúrát, erkölcsöt terjesztenének. Népbutító tevékenységük még szembeszökőbb, mint Németországban, Belgiumban vagy Hollandiában, ahol otthon vannak. Sajnos a magyar nézők túlnyomó többsége ezeket a silány kereskedelmi adókat nézi, a popzenét bugyogtató rádióadásokat hallgatja. Mindez immár bizonyíthatóan a társadalom elbutulásához vezet. – A magyar közszolgálati tévéadók viszonylag nagy arányban közvetítenek egyházi műsorokat, de nézettségi mutatóik a magáncsatornákhoz képest és nemzetközi összehasonlításban is elég alacsonyak. Miért nem képesek megnyerni a nézőket a maguk számára? – Érdekes kérdés. Naponta nézem a német, az osztrák, a svájci vagy a brit állami adókat. Ezek minőséget kínálnak, mert jól szervezett és finanszírozott, hagyományokkal bíró intézmények, a szakmailag legjobb erőket egyesítik, ehhez illő vezetés alatt. Magyarországon azonban kontraszelekció zajlott. A közszolgálati adók, amelyek feladata a kereskedelmi népbutítás ellensúlyozása, a színvonalas, ugyanakkor a tömegeket is vonzó műsorszolgáltatás lenne, egyrészt maguk is a mindenkori pártpolitikai csaták áldozatai, másrészt alulfinanszírozottak, s az ismételt politikai kontraszelekció következtében szakmailag elgyengültek. Ebben a helyzetben sem az egyházaknak, sem a társadalom más morális intézményeinek nincs a súlyuknak és a társadalmi szükségletnek megfelelő terük ahhoz, hogy elérhessék az embereket, kifejezhessék véleményüket.

Holger Manke