Élő víz

Ezsdrás és Nehémiás könyvét a héber hagyományban egyetlen tekercsre írták. Így, együtt szerepelnek a görög Ószövetségben és a latin Vulgatában is. Külön-külön, ahogyan most olvassuk őket, először egy 15. századi kézirat szerepelteti.

Ezsdrás könyve azt a helyzetet tükrözi, amelyben a zsidóság a babiloni fogság után ötven évvel találta magát: Kr. e. 539-ben a perzsa Círus király leigázta Babilont, és felszabadította az általa fogságba vetett népeket. Círus toleráns valláspolitikájának része volt, hogy a meghódolt népek szabadon tisztelhessék saját isteneiket, és imádkozhassanak a perzsa uralkodó hatalmáért és egészségéért. Ennek jegyében Círus elrendelte, hogy a zsidók térjenek vissza Jeruzsálembe, és ott állítsák helyre a templomot és az istentiszteletet. Kr. e. 538-ban hazatért a deportált zsidók első csoportja, és hozzákezdett az újjáépítéshez. A munkálatok azonban a környező népek ellenséges magatartása miatt sokszor megakadtak, és majdnem meg is hiúsultak.

Ezsdrás pap nyolcvan évvel később, I.Artaxerxész (a bibliai Artahsasztá) parancsára érkezett a szent városba, hogy új lendületet adjon a meglankadt újjáépítőknek, megújítva az Isten és a nép között még Mózes idején megkötött szövetséget.

A zsidó nép a fogság végét és a hazatérést Isten csodálatos szabadításaként, második exodusként élte át, Círus királyban pedig Isten által küldött szabadítót látott. Az Ószövetség erről szóló örömteli, ünnepélyes szakaszai a Krisztust visszaváró keresztények fontos istentiszteleti olvasmányaivá váltak az évszázadok során. A száműzetésből, fogságból hazatérő népre a történelem rideg, objektív folyamatai az isteni kijelentés erejével hatottak. A keresztények éppen így ismerik fel ma is Isten gondviselő és szabadító hatalmát a világtörténelem és a politika forrongásaiban.

Hazatérni mindig nagyszerű, még a kellemes utazások után is, nem beszélve a kellemetlen, kényszerű távollétekről. A szeretett és féltett emberek, a szívünknek kedves helyek viszontlátása semmi máshoz nem hasonlítható megnyugvással tölt el bennünket: utazókat és otthon maradottakat egyaránt.

„Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett… Ekkor magába szállt, és ezt mondta: (…) Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek… És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére és sarut a lábára! Azután hozzátok a hízott borjút és vágjátok le! Együnk és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.” (Lk 15,14.17–24)

Magyar Bibliatársulat