Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2008 - 12 - Húsvét 2008

Keresztény szemmel

Húsvét 2008

Idén korán van húsvét. Tudtuk jó előre a naptárból. Vannak ilyen esztendők. Ebben az a jó, hogy többen figyelnek arra – mindig ezzel jár a szokatlan –, hogy miről is szól valójában az ünnep.

Húsvét talán leginkább a népszokásokról. Nem cinizmus ezt megállapítani; ha a közvélemény-kutató intézmények megvizsgálnák ezt a kérdést, bizony erre az eredményre jutnának. A válaszadók közül sokan a nyuszit, a piros tojást no meg a locsolást említenék.

Érdekes megvizsgálni az egyházi esztendő, az egymást követő nagy ünnepek és a társadalom, benne a hívek és a közömbösek viszonyát. Karácsony, nagypéntek, húsvét, pünkösd ívet alkot. Mindegyik általános és sajátos, konkrét és személyhez szóló üzenettel. Ezért is értelmetlen az arról folytatott vita, hogy melyik a legfontosabb ünnep, mi az ünnepek hierarchiája. Mert lehet a legfontosabb a karácsony, hiszen akkor adta az Atya egyszülött Fiát. Lehet a nagypéntek, hiszen Krisztus ekkor végezte el, teljesítette be küldetését. De lehet a húsvét is: a feltámadás nélkül hiábavaló lenne hitünk, húsvét a győzelem a halál felett. Versenyben van a pünkösd is, amikor megalakult az anyaszentegyház, elrendeződött, értelmet kapott a folyamat, élő hitre jutottak az első gyülekezet tagjai a Szentlélek által.

Igen érdekes – és ez a vízválasztó –, hogy a közömbösek és a hívek ellentétes dinamikával élik meg az egyházi esztendőt, a nagy ünnepeket. Az egyházon kívül élők számára karácsony az ünnep. Az ökumené itt nemcsak az egyházak közti különbségeket fedi el, hanem megérinti az egész társadalmat.

Nagypéntek és húsvét, virágvasárnap és a passiótörténet, egy hét sűrített drámája sok művészt megihletett. Nem vitás, hogy a húsvéti népszokásokban az életöröm, a túlélés öröme a vezető motívum, a húsvéti ünnepkör ünnepei valódi tartalmukat mégis a keresztény hitben nyerik el.

Pünkösd pedig már szinte teljesen belső ünnep. Isten kegyelme, hogy a Szentlélek munkája által részesei lehetünk a csodának, új életet kezdhetünk a hívők közösségében. Akik számára a karácsony a kezdet, azoknak a pünkösd a csúcs, míg a világ karácsonyt még hajlandó ünnepelni, de pünkösd már legfeljebb csak mint munkaszünet jelentős a számára.

Érdekes, hogy az egyházi esztendő végén van halottak napja; ekkor látogatnak el a legtöbben a temetőbe, szeretteik sírjához. Emlékeznek az eltávozottak életére, arra, amit számukra jelentettek. Hálával és a veszteség feletti fájdalommal gondolnak rájuk. Húsvétkor is indokolt a számunkra fontos sírokat meglátogatni és hittel gondolni az üres sírra, az első húsvétra. Gondolni élet és halál nagy kérdéseire, a kezdetre és a végre, az egymást váltó nemzedékekre.

Lelkész barátom váratlanul, orvosi szempontból is érthetetlenül elvesztette felnőtt gyermekét. Beszélgettünk. „Ne várd tőlem a Jóbra jellemző mentalitást – mondtam. – Nem hiszem, hogy az Úr vette el, ez legfeljebb a gonosz műve lehet. Tiltakozom minden halál ellen, tudva, hogy halandók vagyunk, de Jézus Krisztus legyőzte a halált. A feltámadáshit hordozza a reményt, de gyermekeink értelmetlen halála – bármennyire bele kell is nyugodnunk – tiltakozásra késztet. Nem az ő műve ez.” Ezt éreztem Andorka Eszter tragédiájakor is. A bűn zsoldja a halál; felelősek vagyunk az életért, egymásért.

A feltámadáshit nem mond ellent a gyásznak. Szabad sírnunk, amikor eltávoznak azok, akiket szerettünk. Irigyelhető, de nem követendő, nem követhető a rajongás. Voltam olyan temetésen, ahol az afeletti öröm hangja dominált, hogy a fiatalon elhunyt édesapa már odaát van. Talán kicsit irigyeltem, de lelkem mélyén elutasítottam a rajongást.

Hiszem az örök életet; ez Isten titka, a mi reménységünk. A földi élet pedig a mi felelősségünk. Az életet kell szolgáljuk, küzdve a gonosz ellen, megszenvedve minden halált.

Jó elmenni Jeruzsálembe, meglátogatni a szent helyeket. Meglepődni a szerény méreteken. Milyen kis domb a Golgota! Milyen kis teremben zajlott az utolsó vacsora! De életközelivé válik minden. Még jobban beleborzongunk végiggondolva, hogy a názáreti ácsmester fia és tanítványai megváltoztatták a világtörténelmet.

Akik elhárítják maguktól a kereszténységet, azoknak is szembesülniük kell azzal, hogy ebből az esélytelennek látszó közösségből, a Mesterüket a mártíromságba is követő tanítványoknak és az ő követőiknek a hitéből nőtt ki az az immár kétezer éves mozgalom, amely a gyűlölet helyett a szeretet parancsát tűzte zászlajára.

Az 1949–1989 közötti diktatúra idején – bár sokakat háttérbe szorítottak, másokat üldöztek hitük miatt – a nagy ünnepeken zsúfoltak voltak a templomok. Akkor nyilvánvaló volt – ma is így van ez –, hogy az Ige elevenít meg, Krisztusban van a feltámadás.

Immanens nyomorúság, transzcendens reménység. Erről szól minden húsvét, diktatúrában és demokráciában egyaránt.

Frenkl Róbert