e-világ

Nehéz megmondani, mi jó vagy mi rossz, mi szép vagy mi csúnya. Az Úristen ízlését nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy „legyen a ti igenetek igen” (Jak 5,12b). Valószínűleg ez a legnagyobb baj a giccsel, az érzelmes túlzással. Nem mindig az az igen, ami annak látszik.

Isten szép. A mondat állítmányában lényegesen több rejlik egyszerű, megtanulható vagy akár vitatható esztétikai fogalomnál. Isten szépsége földi érzékszerveinkkel fel nem mérhető, fel nem fogható. Ha az újszövetségi intés alapján a mennyei Atya tökéletességére kell törekednünk, hát, szépség dolgában is igen nehéz a feladat.

Vajon innen ered-e az a tulajdonságunk, az a görcsünk, hogy valami hiányos marad, nem egész, s így csorbaságában esetlen, csúnya? Innen ered-e bennünk, hogy azt hisszük, a több jobb vagy szebb is egyben? Ezért gondoljuk-e, hogy a tele a teljes? Tárgyakkal telezsúfolt életünkben, lakásunkban, templomunkban talán a teljességet keressük?

Környezetkultúra a templomban. Lelki környezetszennyezés. Milyen furcsa szókapcsolatok ezek! Hiszen a templomot örököltük, évtizedes, évszázados elődeink hagyták ránk. A lélek meg hát belül van, magántulajdon – mi szennyezheti, ki férhet hozzá, miért ne vigyázhatnék rá egyedül, magam? Mégis: szűkebb és tágabb lelki otthonomban az lehetne, kellene, hogy legyen a cél, hogy megóvjam magam az érzelgőstől, a hamistól, a tömegárutól, a giccstől.

Nehéz pontosan megfogalmazni, mi a giccs. A forma elvonja a lényegről a figyelmet, és ami még nagyobb baj, hamis képet fest arról, akiről csak igazat lenne szabad. A manuálisan, mesterségükben esetleg képzett, ám gondolataikban középszerű, feltehetően vallásos, de nem hitvalló „művészek” megpróbálnak a minden giccsek legveszélyesebbikének, a vallásos giccsnek a fogyasztóivá tenni. A – hazug – illúziót keltő, kész megoldásokat kínáló, a kérdésfeltevést, gondolkodást elutasító kulisszák mögött maga az „esztétikai Gonosz” áll, hogy még azon keresztül is, akit, amit szentnek és igaznak kellene mutatni és látni, lecsapjon áldozataira.

Mielőtt bárki felháborodna, gondolja csak át, milyen igés lapokat vagy üdvözlőkártyákat vásárol, milyen énekeket szeret, milyen sorozatokat néz. A giccsre – hamis érzelmességre – való hajlam mindenkiben ott él. Nem mindegy, hogy életünk mely területét engedjük át – és mekkora részben – neki!

Templomaink „gyújtópontja” az oltár, a szószék és a keresztelőkút hármasa. Más-más korokban másképp alakították ki ezt a liturgikus centrumot. Szószékoltár, oltár vagy egyszerű mensa azonban minden evangélikus templomban van. Minden tárgy, amely rákerül, szimbolikus jelentéssel bír. Csak az úrvacsorai edények nélkülözhetetlenek, a kereszt, a gyertyák, a terítő, a virág csupán fontos, tanító eszközök. Nem tulajdonítunk-e túl nagy jelentőséget nekik? Nincs-e meg bennünk a hajlam, a szándék, hogy egyre „szebbet” helyezzünk el az oltáron?

Félreértés ne essék, nem kell ezeket a tárgyakat kiebrudalni! Ne fosszuk meg magunkat a gyertyák fényességétől, amely a világ világosságára utal. Sőt figyelmeztet: rövid életünknek legyen értelme, fényt adjunk magunk is! (De a megkopott gyertyatartókat ne aranyfestékkel „restauráljuk”!) Figyelmeztessen csak mindnyájunkat a terítő színe arra, hogy az egyházi év mely időszakában járunk; éppen örömünnepre vagy inkább közös bűnbánatra ültünk-e össze? (De ne hímezzünk kalocsai virágoskertet vagy keresztszemes Luther-rózsát az oltárterítőre – a meghatározott alapszínen túl egy pontosan megtervezett vagy akár ókeresztény elődeinktől örökölt szimbólum éppen elegendő!)

Ne a váza, hanem a virág legyen ékesség! A – szigorúan – vágott virág gyorsan hervadó életünk mulandóságáról beszél, de a teremtett világ gazdagságába is betekintést ad. Érdemes átgondolni, melyik ünnep milyen csokrot kíván. Ne tegyük mindig színes virágokkal tele az oltár vázáit! A virágnyelv nem csak a szerelmeseké. Az adventi fenyőágak vagy a böjti, barkából és borostyánból kötött csokrok után milyen sokat, micsoda többletet jelenthet egy karácsonyi rózsacsokor vagy a húsvét hajnalára kinyílt tulipán és nárcisz!

Az oltár küszöb. A földi, az e világi és a transzcendens közti kapcsolat. Épp annyira Istené, mint a miénk. Rajta ő a legfontosabb. Egy számomra nagyon kedves festményen, Sáfár Pál Böjti oltár című képén a kőbányai evangélikus templom oltárasztalának bal felső sarkát látjuk, és egy kis részletet az oltárképből is. Feszület, barkacsokor, réz gyertyatartó, a lila terítő kis darabja látszik még a képen, és a gondosan letakart úrvacsorai edények. Csak töredéket látok a hatalmas építményből, némi színfoltot a pompás festményből, a színekből, virágokból. Tudom, hogy böjt van, de nem ez a fontos. A festő által választott látószög a lényeges: mintha ott térdelnék az oltár előtt… Nem az a fontos, ami a szemem előtt van, hanem az, ami bennem.

Zászkaliczky Zsuzsanna