Egyházunk egy-két hete

Kitűnő gondolatnak bizonyult az a kezdeményezés, amely az Északi Egyházkerület területén élő vagy ott szolgált nyugdíjas lelkészeket invitálta egy napsütötte márciusi délutánon közös találkozóra. Az egyházkerület püspöke, dr. Fabiny Tamás szívélyesen köszöntötte a hatvan és kilencvenöt év közötti kollégákat és kolleginákat. Áhítatában megszólította a nyugalomban élő lelkész testvéreket – három lelkésznőt és mintegy harminc lelkészt –: írják le szolgálatuk emlékeit, gazdagítsák vele az utánuk jövő nemzedéket.

Nagyon színes együttest alkottak, akik március 26-án eleget tettek a püspök és Benczúr László egyházkerületi felügyelő szíves meghívásának. Műszaki egyetemi tanárként dolgozó diakónus lelkész, Dániában szerzett lelkészi oklevéllel Venezuelában magyarok között több évig szolgáló kolléga; ketten Genfben töltöttek közel tíz esztendőt a világ evangélikusságának, illetve az ökumenének a szolgálatában… A legtöbben a legfontosabb küldetésünknek tettünk eleget: az evangéliumot hirdettük falvakban vagy városokban, ahova az egyház Ura rendelt minket. Két nyugalmazott püspök, két kettős doktorátussal rendelkező kolléga, teológusotthon-igazgató és esperes is ült sorainkban.

Volt közöttünk néhány szolgatárs, aki több mint negyven éven át gondozott egy-egy gyülekezetet elismerésre méltó hűséggel. Ebben a nemzedékben még kevesebb volt a lelkésznő; édesanyai és lelkészi hivatásuk együttes gyakorlása különösen tiszteletet vált ki mindnyájunkból. Egyik idős lelkésztársunk pedig a papnék odaadó mellénk állását említette. Nélkülük sokkal töredékesebb maradt volna lelkészi hivatásteljesítésünk.

A jelenlevők szinte mindegyike volt hosszabb-rövidebb ideig szórványgondozó lelkész. A fiatalabb nyugdíjasoknak van még részfeladatuk gyülekezetben vagy a közegyházban.

Amikor az életutak rövid felvázolására került sor, akkor döbbentünk meg: van közöttünk, aki két év orosz fogságot szenvedett, másik társunk hat évig vegyi üzemben dolgozott kényszerűségből, s van olyan is, aki Csehszlovákiába „diszszidált” tíz hónapra 1956-ban, aztán hazatérhetett. Van köztünk, aki még „fakarusszal” – azaz Csepel gyártmányú, fapados munkásszállító autóbusszal – járta a szórványfalvakat.

Nehéz politikai korszakban gyakoroltuk lelkészi hivatásunkat. Az idősebbek még fel sem ocsúdtak a II. világháború életeket pusztító , templomokat és parókiákat rommá bombázó időszakából, amikor ránk köszöntött az ötvenes évek csengőfrászkorszaka, a többezres deportálások ideje a Hortobágy melletti tanyákra és dél-alföldi falvakba, a mondvacsinált koncepciós perek, amelyek börtönben töltendő ítélettel végződtek, s aztán 1956 a maga tragikus végkifejletével, a hazájukat elhagyni kényszerülő „disszidensek” mintegy kétszázezres tömegével.

S közben prédikálni, vigasztalni, pásztorolni kellett a megfélemlített lelkeket. Az életkörülmények szűkösek, a parókiák komfort nélküliek voltak.

Majd az ötvenes évek végén a mezőgazdaság szovjet típusú kollektivizálása következett. A kolhozokba kényszerített földműves réteg megaláztatása, a falusi lakosság fenyegetése, sokszor fizikai bántalmazása ma is megrendítő emléke az akkor élt generációnak. A lelkésznek pedig egyházi vezetők körlevelét kellett felolvasnia vasárnap a szószéken – ők ezt lelkipásztori bölcsességgel vagy „elfelejtették”, vagy átírták a levelet, néhány kivételtől eltekintve. A falvakból az elvándorlás már ekkor megkezdődött, a hagyományos földszeretet és a fizikai munka megbecsülése aláhanyatlott.

Nem volt kevésbé kockázatos a lelkészi szolgálat a városokban sem. Ma már tudjuk, mekkora hálózat figyelte minden lépésünket és prédikációinkat. Akkor csak sejtettük. A hivatalos, kötelező világnézet árnyékában egyedül az egyházak szólhattak másként, gondolkozhattak másként az evangélium alapján. Bár a hatalom ezt is szerette volna „árnyalni”, meggyőződésem szerint nem nagy sikerrel tehette. Hogy egyikünknek-másikunknak milyen megaláztatásban, háttérbe szorításban volt része, arról a beszámolókban senki sem szólt – pedig aligha lehet elfeledni –, csak a hordozó és megtartó kegyelemről, családi örömökről, gyermekekről és unokákról. Az idős ember egyre jobban megtanul Isten kegyelméből élni.

Voltak persze, akiket betegség vagy más akadályozott meg abban, hogy eljöjjenek; lélekben azonban köztük voltak, s szeretettel gondoltunk reájuk. Jó volt egymást megölelni, meghallgatni. Kértük is, hogy legyen folytatása a kitűnő kezdetnek.

Együttlétünk a püspöki tájékoztatóval és a kérdésekre adott főpásztori válaszokkal újra igazolta, hogy barátságos egyházkerület vagyunk, őrizzük és megújítjuk ezt a tradíciót. Végezetül a Biblia éve kapcsán a vizsolyi Bibliáról szóló rövid film zárszava biztatta a megjelenteket az ige hűséges hirdetésére és hallgatására.

D. Szebik Imre

Regionális hozzárendelés: Északi Evangélikus Egyházkerület