Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

Kitûnõ gondolatnak bizonyult az a kezdeményezés, amely az Északi Egyházkerület területén élõ vagy ott szolgált nyugdíjas lelkészeket invitálta egy napsütötte márciusi délutánon közös találkozóra. Az egyházkerület püspöke, dr. Fabiny Tamás szívélyesen köszöntötte a hatvan és kilencvenöt év közötti kollégákat és kolleginákat. Áhítatában megszólította a nyugalomban élõ lelkész testvéreket – három lelkésznõt és mintegy harminc lelkészt –: írják le szolgálatuk emlékeit, gazdagítsák vele az utánuk jövõ nemzedéket.

Nagyon színes együttest alkottak, akik március 26-án eleget tettek a püspök és Benczúr László egyházkerületi felügyelõ szíves meghívásának. Mûszaki egyetemi tanárként dolgozó diakónus lelkész, Dániában szerzett lelkészi oklevéllel Venezuelában magyarok között több évig szolgáló kolléga; ketten Genfben töltöttek közel tíz esztendõt a világ evangélikusságának, illetve az ökumenének a szolgálatában… A legtöbben a legfontosabb küldetésünknek tettünk eleget: az evangéliumot hirdettük falvakban vagy városokban, ahova az egyház Ura rendelt minket. Két nyugalmazott püspök, két kettõs doktorátussal rendelkezõ kolléga, teológusotthon-igazgató és esperes is ült sorainkban.

Volt közöttünk néhány szolgatárs, aki több mint negyven éven át gondozott egy-egy gyülekezetet elismerésre méltó hûséggel. Ebben a nemzedékben még kevesebb volt a lelkésznõ; édesanyai és lelkészi hivatásuk együttes gyakorlása különösen tiszteletet vált ki mindnyájunkból. Egyik idõs lelkésztársunk pedig a papnék odaadó mellénk állását említette. Nélkülük sokkal töredékesebb maradt volna lelkészi hivatásteljesítésünk.

A jelenlevõk szinte mindegyike volt hosszabb-rövidebb ideig szórványgondozó lelkész. A fiatalabb nyugdíjasoknak van még részfeladatuk gyülekezetben vagy a közegyházban.

Amikor az életutak rövid felvázolására került sor, akkor döbbentünk meg: van közöttünk, aki két év orosz fogságot szenvedett, másik társunk hat évig vegyi üzemben dolgozott kényszerûségbõl, s van olyan is, aki Csehszlovákiába „diszszidált” tíz hónapra 1956-ban, aztán hazatérhetett. Van köztünk, aki még „fakarusszal” – azaz Csepel gyártmányú, fapados munkásszállító autóbusszal – járta a szórványfalvakat.

Nehéz politikai korszakban gyakoroltuk lelkészi hivatásunkat. Az idõsebbek még fel sem ocsúdtak a II. világháború életeket pusztító , templomokat és parókiákat rommá bombázó idõszakából, amikor ránk köszöntött az ötvenes évek csengõfrászkorszaka, a többezres deportálások ideje a Hortobágy melletti tanyákra és dél-alföldi falvakba, a mondvacsinált koncepciós perek, amelyek börtönben töltendõ ítélettel végzõdtek, s aztán 1956 a maga tragikus végkifejletével, a hazájukat elhagyni kényszerülõ „disszidensek” mintegy kétszázezres tömegével.

S közben prédikálni, vigasztalni, pásztorolni kellett a megfélemlített lelkeket. Az életkörülmények szûkösek, a parókiák komfort nélküliek voltak.

Majd az ötvenes évek végén a mezõgazdaság szovjet típusú kollektivizálása következett. A kolhozokba kényszerített földmûves réteg megaláztatása, a falusi lakosság fenyegetése, sokszor fizikai bántalmazása ma is megrendítõ emléke az akkor élt generációnak. A lelkésznek pedig egyházi vezetõk körlevelét kellett felolvasnia vasárnap a szószéken – õk ezt lelkipásztori bölcsességgel vagy „elfelejtették”, vagy átírták a levelet, néhány kivételtõl eltekintve. A falvakból az elvándorlás már ekkor megkezdõdött, a hagyományos földszeretet és a fizikai munka megbecsülése aláhanyatlott.

Nem volt kevésbé kockázatos a lelkészi szolgálat a városokban sem. Ma már tudjuk, mekkora hálózat figyelte minden lépésünket és prédikációinkat. Akkor csak sejtettük. A hivatalos, kötelezõ világnézet árnyékában egyedül az egyházak szólhattak másként, gondolkozhattak másként az evangélium alapján. Bár a hatalom ezt is szerette volna „árnyalni”, meggyõzõdésem szerint nem nagy sikerrel tehette. Hogy egyikünknek-másikunknak milyen megaláztatásban, háttérbe szorításban volt része, arról a beszámolókban senki sem szólt – pedig aligha lehet elfeledni –, csak a hordozó és megtartó kegyelemrõl, családi örömökrõl, gyermekekrõl és unokákról. Az idõs ember egyre jobban megtanul Isten kegyelmébõl élni.

Voltak persze, akiket betegség vagy más akadályozott meg abban, hogy eljöjjenek; lélekben azonban köztük voltak, s szeretettel gondoltunk reájuk. Jó volt egymást megölelni, meghallgatni. Kértük is, hogy legyen folytatása a kitûnõ kezdetnek.

Együttlétünk a püspöki tájékoztatóval és a kérdésekre adott fõpásztori válaszokkal újra igazolta, hogy barátságos egyházkerület vagyunk, õrizzük és megújítjuk ezt a tradíciót. Végezetül a Biblia éve kapcsán a vizsolyi Bibliáról szóló rövid film zárszava biztatta a megjelenteket az ige hûséges hirdetésére és hallgatására.

D. Szebik Imre

Regionális hozzárendelés: Északi Evangélikus Egyházkerület

::Nyomtatható változat::