Napról napra

Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Mt 6,12 (Dán 9,4–5; Jn 10,11–16/27–30/; 1Pt 2,21b–25; Zsolt 136) Már gyermekkorban könnyedén megtanuljuk a Miatyánkot, de ez a kérés igazi „lecke” a tanítványnak, amelyet egy életen át tanulnia, gyakorolnia kell. Hitbeli érettséggel egyre mélyebben és jobban értjük, mennyi bűnnel állunk Isten színe előtt. Az úrvacsora szentség: Isten a Krisztusért a megtérő bűnösnek bocsánatot ad. Kérjük őt hittel, ne félelemmel, hanem erős bizalommal. Bizonyára azt is átéltük már, hogy mennyire felemelő érzés, amikor megbocsátunk, és újat kezdhetünk. Megkönnyebbülés, egy teher letétele. A haragosnak, az „ellenségnek” kezet nyújtani képletesen vagy valóságosan: a függőleges és a vízszintes síkon is ez az élet rendezésének lehetősége, amelyet Istentől – kegyelméből – kapunk. Mert mindennél előbb ő bocsátott meg nekem, neked – kimondhatatlanul sokat.

Noé kegyelmet talált az Úr előtt. 1Móz 6,8 (Zsid 11,7a; 4Móz 27,/12–14/15–23; 1Pt 4,1–11) Hol tudományos lapok, hol bulvárlapok témája a szenzáció, hogy megtalálták Noé bárkáját. „Tehát igaz a történet” – állítják. Valami nagy, a történelmi messzeségbe vesző özönvízből egy pár lélek csodásan megmenekült. De mit mond ez a mondat? Kegyelmet talált egy igaz ember, aki az Istennel járt, és feddhetetlen volt (6,9). Nem kellett elpusztulnia az emberi gonoszság jogos megbüntetésekor. Noé kora óta is fenyegetően és pusztítóan van jelen az emberi gonoszság, belopózik mindenhová. Isten ellen lázít, törvényét nem tiszteli, és evangéliumát nem fogadja be alázattal. Kegyelemre van szükségünk, s hogy még megtartott minket Isten, az nem igaz voltunknak, hanem tűrő szeretetének és megtérésünkre váró türelmének a jele.

Úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban. 2Kor 6,4 (Mik 7,7; 1Kor 4,9–16; 1Pt 4,12–19) Pálnak valamennyiben volt része. Ajánlja magát – de hogyan? Miért hiteles? Azért, mert a damaszkuszi úton történt fordulat után nem tudott másról, csak Krisztusról, róla is mint a Megfeszítettről. Mindig őt prédikálta, belőle élt, és érte vállalt minden nehézséget. Nem tehetett mást? Nem is akart mást tenni! Akkor se, ha fenyegették, ha kigúnyolták, ha börtönbe csukták. Nem akart hirdetni se szóval, se tettel mást, mint a feltámadt Krisztust.

Ahogyan a föld növényeket hajt, és a kert veteményeket sarjaszt, úgy sarjaszt majd igazságot az én Uram, az Úr is, és öröméneket minden nép füle hallatára. Ézs 61,11 (2Kor 9,10; Jn 17,20–26; 1Pt 5,1–7) A tavasz: a növekedés. A feltámadásünnep utáni időszak lelki növekedésünk, elmélyülésünk ideje lehet. A növekedést nem lehet erővel kierőszakolni, s tetten érni is nehéz a pillanatot, amikor végbemegy. Valami titok mindig rejtőzik benne. Ezt a természetközelben élők tudják a legjobban; ezért imádkoznak, ezt kérik, és ezért adnak hálát évszázadok, -ezredek óta a jó termésért. Az ember lelki, hitbeli növekedése és az isteni igazság e földön való megnyilvánulása, az igazak öröme, a megtérés is csoda, ajándék. Amint Ézsaiás prófétált: eljön a kegyelem ideje.

Mivel a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket. 1Kor 1,21 (Zsolt 19,8b; Ef 4,/8–10/11–16; 1Pt 5,8–14) Bölcsesség és bolondság feszül egymásnak a világ kezdete óta. Sok mindent el lehet sajátítani tanulással, szorgalommal. Egyvalamit nem. Nem ismertük meg Istent, lázadtunk, elfordultunk tőle. Ő a golgotai kereszten és az üres sírban ésszel felérhetetlenül megmutatkozott. Isten előtt állónak tudjuk-e magunkat? Alázattal észleljük-e, hogy élünk, s hogy miért vagyunk a világon? Akik meghaltak a hitükért, vagy köznevetség tárgyai lettek, akik mindent az igével mérnek, azok az „igehirdetés bolondságában” felismerték az élet igazi célját és értelmét.

Amikor Jézus meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok, és kezdte őket sok mindenre tanítani. Mk 6,34 (Zsolt 28,9; Mt 26,30–35; 1Kor 1,1–9) A pásztor és a juhok találkozását elbeszélő történetek közül ez az egyik legemocionálisabban megfogalmazott leírás. De a folytatásban az érzelmek mellé a tanítás mozzanata is odakerül: Jézus nem „csak” „megsimogatni” jött a szánalomra méltót, hanem igét hirdetni. Tanítani. Vezetni. Hordozni. Bűnt bocsátani. Követésre hívni, fáról lehívni, új névvel megajándékozni és útnak indítani. Nagy sokaság vár rá, és egymást is kell bátorítanunk.

Jézus ezt kérdezte a tanítványoktól: „Amikor elküldtelek titeket erszény, tarisznya és saru nélkül, volt-e hiányotok valamiben?” „Semmiben” – válaszolták. Lk 22,35 (Zsolt 127,2; Jn 14,1–6; 1Kor 1,10–17) Mesterségesen gerjesztett igények és szükségletek. Mennyire másról kell, kellene szólnia az életnek! Semmiben nem volt hiányunk, ha jó irányba néztünk, és jól mértünk. A legnagyobb és pénzzel meg nem vehető, a ki nem érdemelhető a miénk. Kérjük is, és adjunk hálát, hogy megadja nekünk az Isten.

Kőháti Dóra