A vasárnap igéje
HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 5. VASÁRNAP (ROGATE) – 2Móz 32,7–14
Imádkozni nehéz, de lehetséges
Könnyű lehetett Mózesnek ott fenn a hegytetőn! Kiváló panoráma, friss levegő. De mi itt rohadunk egymás hegyén-hátán, belátunk a szomszéd lakásba, és szívjuk a benzingőzt meg a polleneket. És imádság közben állandóan krákogunk és köhögünk.
Könnyű lehetett Mózesnek, hogy egyedül és csendben lehetett. De mi lassan már hétmilliárdan vagyunk. Valahol egy kutya őrjöngve csahol egész nap. A villamos kerekei csikorognak. Ráadásul az unoka is bőg, totojgatni kell. Eközben elég nehéz imádkozni.
Könnyű lehetett Mózesnek, akinek – ha éppen nem egyedül volt – kiváló társaság adatott. Maga az Úristen. Ott fenn a hegytetőn. A mi társaságunkról itt lenn jobb nem is beszélni. Rokon, barát, kolléga, csupa bálványimádó. És az Úristen is olyan messze van.
Könnyű lehetett Mózesnek, akinek volt rendes munkája: kifaragni a két kőtáblát meg belevésni (belevésetni?) az igéket. Miközben mi itt tespedünk munka nélkül, pótcselekvésekkel ütjük agyon az időt, alig várván a fizetésnapot vagy a szégyenteljes nyugdíjat.
Könnyű lehetett Mózesnek, hogy ha negyven napig, aztán megint negyvenig akart fennmaradni, hát maradt. A Főnök hagyta. De nekünk – kérem – ennek a fele az éves szabadságunk. Slussz. A személyügyi osztály pontos kimutatást vezet.
Könnyű lehetett Mózesnek, aki, mint egy halaskofa, igen fontos államügyekről tárgyalt az Úrral. Ütött is rendesen övön alul („Mitmondanánakmajdazegyiptomiak?”). S közben itt vagyunk mi a magunk pitiáner problémácskáival és jelentéktelen óhajainkkal.
Könnyű lehetett Mózesnek, aki mégiscsak komoly tárgyalópartner volt, és hatalommal bírt, mert az isteni bocsánat dacára csak holokausztolta háromezer honfitársát, miközben mi csak menekülünk a rendőr- és In-Kal-gumibotok elől. Miközben nehéz imádkozni. Nem a Hóreb hegye, hanem a Gellérthegy lábánál.
Mindezek ellenére lehetséges imádkozni.
Mert a belső szobából úgyis csak felfelé van kilátás. S ez a „belső” szoba nem is a lakás egy része, hanem mi magunk vagyunk.
Egy állandóan dübörgő gépsor mellett is lehet csendben lenni. Hogy az ember már észre sem veszi. Nem kell hozzá füldugó, sőt inkább nyitott fül. Amely meghallja Isten szavát. Mert először mindig – szól. Eseményekben, szavakban, szépségekben, gondolatokban. Mi csak válaszolunk.
Meg kell becsülni azon keveseket, akik nem bálványimádók. Legyen az pénz, hatalom, egészség, szex, tudás, hírnév. Egy kissé talán még óvakodni is kell azoktól, akik mindezekben bővelkednek. Hiszen szívesen hívnak minket is egy kis aranyborjúöntésre.
Soha nem értettem egészen az „Ora et labora” – „Imádkozz és dolgozz!” – jelmondatot, hiszen az imádság nem semmittevés, hanem nehéz munka. Jézus is vért verejtékezve imádkozott. Fizikai, lelki, szellemi koncentrációt igényel. Sok imamunkánk van.
Imádságon nem is csak a „tényleges” imádsággal töltött időt érthetjük, hanem a „szüntelen” Isten-tudatban élést. Még vétkeink is imádsággá válhatnak.
Biztos, hogy Isten előtt nincsenek nagy és kis ügyek, fontos és jelentéktelen emberek! Ha tetszik: ő mindenre és mindenkire kíváncsi. Hiszen ő teremtett mindenkit, és gondviselésében hordoz mindent. Ezzel arra biztat, hogy a mi imádságunkba is férjen bele minden.
Nemcsak fenn a hegytetőn, de bizony a „mélységből” is lehet Istenhez kiáltani. A félelem, a szegénység és a betegség mélységéből. A hazugságok, az erőszak és a megtévesztés bugyraiból is.
Atyaúristen! Ha csak néhány percet nézzük is a tévéhíradót, már egy egész éjszakára való imatémánk van. De az se nagy baj, hogyha az esti lefekvés előtti imánkba belealszunk a fáradtságtól, meg mert gyorsan hat az altató. Nem kell mindent nekünk megoldanunk imádságainkkal. Hiszen nemcsak Mózes meg mi imádkozunk, hanem a Lélek is esedezik értünk. S őt nem kell figyelmeztetni, hogy: Rogate!
Bízik László