ÉnekKincsTár

A Szentlélek kitöltésének ünnepén érezheti meg a gyülekezet, hogy a mai egyház és az egykor Jeruzsálemben megtért háromezer ember egyazon közösségnek a része. A Szentlélek ébreszti a hitet: õ képes Isten igéjévé tenni az igehirdetés emberi szavait, és hit által válhat szentséggé az, amit Krisztus Urunk egyházára hagyott.

Pünkösd ünnepének epistolája ApCsel 2,1–13, mely a jeruzsálemi közösséget felkavaró élményt írja le. Az evangélium (Jn 14,23–31) központi gondolata: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, õ tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” (26. vers)

A vasárnap graduáléneke a Jövel, Szentlélek Úristen (EÉ 229), melynek elsõ versszakát konfirmációs istentiszteleteken, tanévnyitókon és máskor is gyakran éneklik gyülekezeteink; egyszer egy évben mindhárom versszakát végigénekelhetjük.

A Komm, Heiliger Geist, Herre Gott forrása egy, a középkori egyházban is használatos német strófa, mely latin elõképre vezethetõ vissza: Antiphona in vigilia pentacostes, amelyet Németországban a 11. század óta énekeltek. Ezt a versszakot Luther Márton két új versszakkal egészítette ki; az ének valószínûleg 1524 pünkösdjén keletkezett. Az Asztali beszélgetésekben úgy fogalmaz: maga a Szentlélek sugallta a szöveget és a dallamot. A középkori strófa nyolcsoros (+ Alleluja) szerkezete megmaradt, a szótagszám pedig már nem ingadozik: az utolsó kivételével nyolc szótagosak a sorok.

A legkorábbi magyar forrás az Eperjesi graduál (1635). Az itt található versfordítás a 17. század nyelvének szép és erõteljes példája; megfelelõen tükrözi az eredeti mondanivalót, a Szentlélek egybegyûjtõ erejét, valamint Krisztus tanításának kizárólagosságát.

A magyar nyelvû énekeskönyvek, egyedülálló módon, nem az eredeti dallamot veszik át, hanem egy dór/eol magyar dallammal párosítják Luther költeményének fordítását. Ennek szerkezete más, mint a németé, a szótagszám és a rímképlet viszont megegyezik. (Az Eperjesi-dallam néhány ponton eltér az általunk ismert verziótól.)

A dallam a d-a-d’ hangok köré rendezõdik. A kvinten indulva a felsõ váltóhanggal bõvíti a hangkészletet, majd az alaphangon zár. Késõbb kimozdul ebbõl a szûk ambitusból: a kvintrõl fellendül a csúcshangra, amelyet azzal is kiemel, hogy mindkét hang hosszabb értékû, ellentétben az addigi sorokkal. A zárlat méltóságteljesen a szeptimrõl ereszkedik alá. Elmondhatjuk: ez a magyar kompozíció méltó arra, hogy Luther szövegét hordozza.

Jelenlegi énekeskönyvünk a dallamot Kolozsvár, 1744-re hivatkozva, valójában az 1774-es debreceni énekeskönyvet követve adja közre. A különbözõ ütemmutatókkal való próbálkozás azt bizonyítja, hogy ezek a régi magyar dallamok ellenállnak minden ilyen törekvésnek. Éppúgy, mint a Luther-dallamok többségénél, csak az egy sor – egy egység jelenthet valódi tagolást.

Az ének eredeti dallamára J. S. Bach két nagyszabású orgonamûvet írt: egy fantáziát, amely virtuóz zenei szövet alatt a pedálban hozza a dallamot; és egy imitációs szerkesztésû feldolgozást, melyet díszített cantus firmus koronáz meg (Lipcsei korálok, BWV 651–652).

Pünkösdi énekünk 18. századi változatával kívánunk áldott ünnepet! „Jövel, Szentlélek Úristen, / Töltsd be szíveinket éppen / Mennyei szent ajándékkal, / Szívbéli szent buzgósággal, / Melynek szentséges ereje / Nyelveket egyezõ hitre / Egybegyûjte sok népeket, / Kik, mondván, így énekeljenek: / Alleluja, alleluja. // Te, szentségnek új világa, / Igédnek vezérlj útjára, / Taníts téged megismernünk, / Istent Atyánknak neveznünk. / Õrizz hamis tudománytól, / Hogy mi ne tanuljunk mástól, / És ne légyen több más senki, / Hanem Krisztus, kiben kell bízni. / Alleluja, alleluja. // Ó, mi édes vigasztalónk, / Légy kegyes megoltalmazónk, / Hogy maradjunk dolgaidban, / Meg ne szûnjünk háborúnkban. / Erõddel elménket készítsd, / Gyenge szívünket erõsítsd, / Hogy halál és élet által / Hozzád siessünk hamarsággal, / Alleluja, alleluja.” (Új zengedezõ mennyei kar, 1743, 179)

Ecsedi Zsuzsa