A vasárnap igéje

PÜNKÖSD 2. NAPJA – Jn 3,16–21

Pünkösd második napjának evangéliuma a Szentlelket, Isten Lelkét nem is említi. Ezzel szemben Jézus arany evangéliumként (Jn 3,16) ismert szavait halljuk, majd azokat a mondatokat, amelyekkel Urunk az Atyától kapott küldetését magyarázza. Ezt a textust az egyházunkban óegyházi perikópa néven ismert rend jelöli ki, amelyet a reformáció korában is használt, a 14. század első feléből származó régi Missale Romanum tartalmaz. Semmiképpen sem fogható rá, hogy a pünkösd csodájával mit kezdeni nem tudó felvilágosodáskori racionalizmus vagy a 20. századi liberális teológia választása. Inkább arról van szó, hogy már a régi idők egyházatyái is vallották: a Szentlélek soha nem önmagát prédikálja, hanem mindig Krisztusról és Krisztus megváltó művéről tanúskodik. Mindarról, aminek az arany evangélium és az azt követő néhány mondat a legtömörebb foglalata.

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…” – A Szentlélek nélkül kétszeresen is érthetetlen, értelmetlen kijelentés. Hogy Jézus valóban Isten egyszülött Fia, senki sem tudja hittel vallani, amíg a Szentlélek meg nem győzi róla. Mint ahogy azt is csak a Szentlélek segítségével ismerhetjük fel, hogy Jézus szenvedésre és halálra való odaadása valóban Isten irántunk való szeretetének a műve.

„…hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” – Hogy kell lennie valaminek a halál után, arra a következtetésre a Szentlélek nélkül is sokan eljutnak. Csak a hit erejét megtagadó, hitüket vesztett (volt vagy névleges) keresztények vélik, hogy a halállal mindennek vége… Ezzel szemben gondoljunk arra, hogy az emberiség szám szerint nagyobbik fele hisz ma is a reinkarnációban. Ez alatt a testben való születések sorozatát értik, amelyek mindegyike újra halállal végződik. Az élet ilyen értelemben való elpusztíthatatlanságának vélelme szánalmasan sivár vigasz a halállal szemben, és távol áll az örök élet reménységétől, amellyel Isten a Jézusban hívőket ajándékozta meg. A megragadásához szükséges hitet azonban csak a Szentlélek támaszthatja szívünkben. Ez az a hit, amely nélkül mindannyian örökre elveszettek vagyunk. Hogy egyedül a Jézusban való hit által menekülhetünk meg, azt ésszel nem lehet belátni, a Szentlélek mégis teljes bizonyosságot ad róla.

„Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa.” – A világot megvető, a világot gyűlölő, a világgal ellenséges érzületű kereszténység Szentlélek nélküli kereszténység, és mint ilyen, fából vaskarika. Ennek egyáltalán nem mond ellene János apostol kijelentése: „Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1Jn 2,15–17) És Jakab figyelmeztetése sem, hogy tisztán kell megőriznünk magunkat a világtól (Jak 1,27). Ezeknek az apostoli intelmeknek nem akkor teszünk eleget, ha bosszúvágytól fűtött gyűlölettel fordulunk a világ felé, és a világ minél előbbi elítélését kívánjuk.

Ugyanakkor a világot valóban nem szabad világi módon való szeretettel szeretnünk, amelynek tartalma a kívánság, a birtoklási vágy, a világ javainak élvezetére való sóvárgás. Isten sem így szereti a vele szembefordult, iránta ellenséges világot. De nem is viszonozza a világ vele szemben tanúsított ellenséges indulatát, hanem ennek ellenére mégis szeretettel fordul a világ felé, és megmenteni akarja. „Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa.”

Ha Jézusban hiszünk, Istennek ebben a mégis szeretetében kell osztoznunk. Nem a velünk ellenséges, gyakran bennünket üldöző világ mielőbbi elítélését, pusztulását és nemlétét kell kívánnunk, hanem Isten oldalán állva küzdenünk a megmentéséért. És eközben kell vigyáznunk arra, hogy magunk is be ne mocskolódjunk. Mint aki ragályos beteget ápol teljes odaadással, de közben vigyáz, hogy meg ne fertőződjék.

Ha így munkálkodunk együtt Istennel a világért, a világban a szeretet hatalmával még menthetetlenségükben is menthető embertársainkért, akkor az ennek érdekében véghezvitt cselekedeteinkkel nem kell a sötétben bujkálnunk, hanem bátran a világosságra mehetünk velük, azzal a bizalommal, hogy a Lélek örök szeretetet sugárzó fényében fog kitűnni tetteinkből, hogy Isten szerint cselekedtük őket.

Imádkozzunk! Jöjj, Szentlélek Isten! Töltsd be szívünket, világítsd meg értelmünket, hogy Krisztusban mindvégig higgyünk, őt követve mindenben mindenkor az Atya akaratát cselekedjük, és végül elnyerjük az örök életet, amely az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel való közösségben van. Ámen.

Véghelyi Antal