Keresztény szemmel

Sokan nem tudnak mit kezdeni Szentháromság ünnepével. Mit is ünneplünk ma? Mi közük van a kereszténység korai századaiban megfogalmazott tanításoknak a mai élethez? Nem kellene újrafogalmazni az egyház nehezen megragadható dogmáját a Szentháromságról? Megtelik-e tartalommal az ősi, de sok esetben formálissá váló ünnep? Hajlandók vagyunk-e nyitott szívvel kísérletet tenni arra, hogy átéljük az ünnep igazi tartalmát és élményét?

Különleges ünnepet ülünk ma – Isten a maga teljességében mutatkozik be. Az emberiség története, azon belül a vallások története arról tanúskodik, hogy az ember megsejtett, felismert, megértett valami apró kis részletet Isten titkából. A kereszténység kezdettől fogva ámulattal élte meg, hogy nem neki kell kutatnia a végső valóságot. Isten maga mutatkozik be népének, gyermekeinek: az embernek. S nem is kódolásra váró jelekben, hanem érthető, emberi fül által meghallható, emberi értelemmel megragadható szavakkal. Ritkán, de élőszóban is megtette ezt. Néhányan – kiváltságosok – hallhatták Isten hangját: Mózes, Jákób, a próféták némelyike, a Jézus keresztelésénél jelen levők. Ugyanakkor szava elérhetővé vált, hiszen tanúi leírták, s írásban továbbadták.

A Szentírás könyveiben számtalan bemutatkozást, isteni önvallomást olvashatunk. Érdemes lenne egyszer ebből a szempontból végiglapozni a Bibliát. Isten népe – az egyház – ezeket a bemutatkozó vallomásokat összegezte. Ezek alapján formálta meg, imádkozta ki, tusakodta végig a Szentháromság-tanról szóló hitvallást. Az egy Isten – akit Atyaként, Fiúként, Szentlélekként ismerhetünk meg – bemutatkozása alapján.

Nem emberi találmány ez; hogyan is lehetne, hiszen messze meghaladja a mi logikánkat, elképzeléseinket: hogyan lehet az egy három, és a három egy? Nem értjük, de tudjuk, s a tapasztalataink alapján el is fogadjuk: Isten három, egylényegű személy, az Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság egy Isten. Nem a hogyanja az izgalmas, annak megválaszolására kevesek vagyunk; a bemutatkozás és a találkozás élménye nyomán beszél az egyház, beszél a hívő ember a Szentháromság Istenről.

Már önmagában nagy ajándék, hogy az ember beszélni tud Istenről. Az Istenről való beszéd sohasem volt egyszerű feladat. Mégis lehetséges, hiszen Isten maga adta meg a módját. Belealázkodott emberi kategóriákba, megengedte, hogy úgy beszéljünk róla, mint Alkotóról, mint Gondviselőről, mint Ítélőbíróról, mint szerető mennyei Atyáról, mint gondoskodó Édesanyáról. Ő maga mutatkozott mint Atya, ő jelent meg mint Fiú, őt ismerték fel a tanítványok mint Lelket. S ha botladozik is a nyelvünk, és minden igyekezetünk ellenére sem tudjuk megfogalmazni csupán a legfontosabbakat, a részletben mégis ott az egész, a töredékesben a teljes. Ő adta a mandátumot, hogy megszólítsuk, hogy megismerjük, hogy ismertté tegyük, hogy hirdessük. Nem minden titkot feltárva – ez lehetetlen vállalkozás a halandó ember számára –, mégis az egészet megmutatva.

Nem feledhetjük azonban azt, hogy a Szentháromságról szóló tanítás „harci helyzetben”, a tévtanításokkal szemben született. Akkor, amikor tudatosan próbálták egyoldalúan elmondani, hogy kicsoda Isten, vagy próbáltak arról szólni, hogy ő nem az, akinek a kereszténység megismerte. Az egyház határozottan, konzekvensen állta a tévtanítások támadását, ferdítő okoskodását. Megküzdötte önmagával és másokkal a tiszta tanítás minden egyes mondatát és gondolatát. Imádságban érlelte meg a hitvallás minden egyes sorát. Az istentiszteleti közösségben és a mindennapok hitharcában mélyítette el a hit téziseit – életté váltva a tanítást, amely mindig a megmerevedés és az élettől való elszakadás veszélyét hordozta. Az egyház Szentháromságról szóló bizonyságtétele nem volt könyvtárakban maradt dogma, hanem az élet vallomása lett az élő Istenről.

A „harci helyzet” nem ért véget a kereszténység első évszázadaival. Az egyháznak ma is résen kell lennie, hiszen a kísértő éppen úgy tőrbe akarja csalni az embert: el akarja ferdíteni, meg akarja hamisítani, át akarja festeni Isten-képét. A hívő ember számára örök veszély, hogy engedjen a kellemes vagy látványos tévtanításoknak. A mindent megmagyarázni akaró racionális gondolkodás oldaláról éppen úgy támad a gonosz, mint a kegyesnek látszó, szélsőséges, szektás gondolatokéról. Józanul kell figyelnünk a Szentírás tanúságára, az egyház hitvallására, a bizonyságtevők fellegének ma is hangzó szavára, hogy el ne tévedjünk.

Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk: bármennyit tudunk, bármilyen éles logikával rendelkezünk is, nem tudjuk megérteni és megmagyarázni a Szentháromság titkát. Nem véletlenül fogalmazódott meg nemegyszer az egyháztörténet során, hogy ezt a titkot nem érteni, hanem imádni kell.

Ma újra meg újra megkörnyékezi a kereszténységet az az igény, hogy igazodjunk a világhoz, próbáljuk összehangolni hitünket a világban található és megismerhető folyamatokkal. Ezért a sok kísérlet, hogy úgy mondjuk el hitünket, hogy az valami jelen világban való dologhoz hasonlítson. Ám a kereszténység Istenről, Szentháromságról szóló tanítása nem fér bele igazodási programjainkba! Nem azért, mert nem akarjuk érthetővé tenni, hanem azért, mert nincs minta erre a világban. Páratlan valóságról, mindent meghaladó csodáról, emberfeletti hatalomról, mindent átfogó szeretetről, tökéletes közösségről van szó – a világban nincs ilyen.

A helyzet fordított: minden, ami jó, értékes, jövőt építő, közösséget létrehozó és megtartó, az a Szentháromság példáján, mintáján, modelljén kell, hogy tájékozódjon, épüljön, erőt kapjon. Minél közelebb kerülünk a háromszemélyű egy Istenhez, annál inkább kezdünk ráébredni, hogy az igazi élet a vele való közösségben van adva.

A Szentháromságot imádva és dicsérve összegződik a karácsonytól pünkösdig terjedő időszak minden áldása, és a Szentháromság titkában elmélyedve indulhatunk neki a hitünk titkait életté váltó időszaknak, az egyházi esztendő második felének.

Az ősi kollekta imádság kísérjen minket a továbbvezető úton: „Mindenható örök Isten, ki megadtad szolgáidnak, hogy az igazi hit megvallásában az örök Szentháromság dicsőségét megismerhessük, és nagy hatalmú fölségében az egységet imádhassuk: kérünk, hogy ezen erős hitünk minden bajtól őrizzen meg minket!”

Hafenscher Károly (ifj.)