Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2008
- 20
- Dicsérendõ Szentháromság
Keresztény szemmel
Hozzászólás a cikkhez
Dicsérendõ Szentháromság
Sokan nem tudnak mit kezdeni Szentháromság ünnepével. Mit is ünneplünk ma? Mi közük van a kereszténység korai századaiban megfogalmazott tanításoknak a mai élethez? Nem kellene újrafogalmazni az egyház nehezen megragadható dogmáját a Szentháromságról? Megtelik-e tartalommal az õsi, de sok esetben formálissá váló ünnep? Hajlandók vagyunk-e nyitott szívvel kísérletet tenni arra, hogy átéljük az ünnep igazi tartalmát és élményét?
Különleges ünnepet ülünk ma – Isten a maga teljességében mutatkozik be. Az emberiség története, azon belül a vallások története arról tanúskodik, hogy az ember megsejtett, felismert, megértett valami apró kis részletet Isten titkából. A kereszténység kezdettõl fogva ámulattal élte meg, hogy nem neki kell kutatnia a végsõ valóságot. Isten maga mutatkozik be népének, gyermekeinek: az embernek. S nem is kódolásra váró jelekben, hanem érthetõ, emberi fül által meghallható, emberi értelemmel megragadható szavakkal. Ritkán, de élõszóban is megtette ezt. Néhányan – kiváltságosok – hallhatták Isten hangját: Mózes, Jákób, a próféták némelyike, a Jézus keresztelésénél jelen levõk. Ugyanakkor szava elérhetõvé vált, hiszen tanúi leírták, s írásban továbbadták.
A Szentírás könyveiben számtalan bemutatkozást, isteni önvallomást olvashatunk. Érdemes lenne egyszer ebbõl a szempontból végiglapozni a Bibliát. Isten népe – az egyház – ezeket a bemutatkozó vallomásokat összegezte. Ezek alapján formálta meg, imádkozta ki, tusakodta végig a Szentháromság-tanról szóló hitvallást. Az egy Isten – akit Atyaként, Fiúként, Szentlélekként ismerhetünk meg – bemutatkozása alapján.
Nem emberi találmány ez; hogyan is lehetne, hiszen messze meghaladja a mi logikánkat, elképzeléseinket: hogyan lehet az egy három, és a három egy? Nem értjük, de tudjuk, s a tapasztalataink alapján el is fogadjuk: Isten három, egylényegû személy, az Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság egy Isten. Nem a hogyanja az izgalmas, annak megválaszolására kevesek vagyunk; a bemutatkozás és a találkozás élménye nyomán beszél az egyház, beszél a hívõ ember a Szentháromság Istenrõl.
Már önmagában nagy ajándék, hogy az ember beszélni tud Istenrõl. Az Istenrõl való beszéd sohasem volt egyszerû feladat. Mégis lehetséges, hiszen Isten maga adta meg a módját. Belealázkodott emberi kategóriákba, megengedte, hogy úgy beszéljünk róla, mint Alkotóról, mint Gondviselõrõl, mint Ítélõbíróról, mint szeretõ mennyei Atyáról, mint gondoskodó Édesanyáról. Õ maga mutatkozott mint Atya, õ jelent meg mint Fiú, õt ismerték fel a tanítványok mint Lelket. S ha botladozik is a nyelvünk, és minden igyekezetünk ellenére sem tudjuk megfogalmazni csupán a legfontosabbakat, a részletben mégis ott az egész, a töredékesben a teljes. Õ adta a mandátumot, hogy megszólítsuk, hogy megismerjük, hogy ismertté tegyük, hogy hirdessük. Nem minden titkot feltárva – ez lehetetlen vállalkozás a halandó ember számára –, mégis az egészet megmutatva.
Nem feledhetjük azonban azt, hogy a Szentháromságról szóló tanítás „harci helyzetben”, a tévtanításokkal szemben született. Akkor, amikor tudatosan próbálták egyoldalúan elmondani, hogy kicsoda Isten, vagy próbáltak arról szólni, hogy õ nem az, akinek a kereszténység megismerte. Az egyház határozottan, konzekvensen állta a tévtanítások támadását, ferdítõ okoskodását. Megküzdötte önmagával és másokkal a tiszta tanítás minden egyes mondatát és gondolatát. Imádságban érlelte meg a hitvallás minden egyes sorát. Az istentiszteleti közösségben és a mindennapok hitharcában mélyítette el a hit téziseit – életté váltva a tanítást, amely mindig a megmerevedés és az élettõl való elszakadás veszélyét hordozta. Az egyház Szentháromságról szóló bizonyságtétele nem volt könyvtárakban maradt dogma, hanem az élet vallomása lett az élõ Istenrõl.
A „harci helyzet” nem ért véget a kereszténység elsõ évszázadaival. Az egyháznak ma is résen kell lennie, hiszen a kísértõ éppen úgy tõrbe akarja csalni az embert: el akarja ferdíteni, meg akarja hamisítani, át akarja festeni Isten-képét. A hívõ ember számára örök veszély, hogy engedjen a kellemes vagy látványos tévtanításoknak. A mindent megmagyarázni akaró racionális gondolkodás oldaláról éppen úgy támad a gonosz, mint a kegyesnek látszó, szélsõséges, szektás gondolatokéról. Józanul kell figyelnünk a Szentírás tanúságára, az egyház hitvallására, a bizonyságtevõk fellegének ma is hangzó szavára, hogy el ne tévedjünk.
Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk: bármennyit tudunk, bármilyen éles logikával rendelkezünk is, nem tudjuk megérteni és megmagyarázni a Szentháromság titkát. Nem véletlenül fogalmazódott meg nemegyszer az egyháztörténet során, hogy ezt a titkot nem érteni, hanem imádni kell.
Ma újra meg újra megkörnyékezi a kereszténységet az az igény, hogy igazodjunk a világhoz, próbáljuk összehangolni hitünket a világban található és megismerhetõ folyamatokkal. Ezért a sok kísérlet, hogy úgy mondjuk el hitünket, hogy az valami jelen világban való dologhoz hasonlítson. Ám a kereszténység Istenrõl, Szentháromságról szóló tanítása nem fér bele igazodási programjainkba! Nem azért, mert nem akarjuk érthetõvé tenni, hanem azért, mert nincs minta erre a világban. Páratlan valóságról, mindent meghaladó csodáról, emberfeletti hatalomról, mindent átfogó szeretetrõl, tökéletes közösségrõl van szó – a világban nincs ilyen.
A helyzet fordított: minden, ami jó, értékes, jövõt építõ, közösséget létrehozó és megtartó, az a Szentháromság példáján, mintáján, modelljén kell, hogy tájékozódjon, épüljön, erõt kapjon. Minél közelebb kerülünk a háromszemélyû egy Istenhez, annál inkább kezdünk ráébredni, hogy az igazi élet a vele való közösségben van adva.
A Szentháromságot imádva és dicsérve összegzõdik a karácsonytól pünkösdig terjedõ idõszak minden áldása, és a Szentháromság titkában elmélyedve indulhatunk neki a hitünk titkait életté váltó idõszaknak, az egyházi esztendõ második felének.
Az õsi kollekta imádság kísérjen minket a továbbvezetõ úton: „Mindenható örök Isten, ki megadtad szolgáidnak, hogy az igazi hit megvallásában az örök Szentháromság dicsõségét megismerhessük, és nagy hatalmú fölségében az egységet imádhassuk: kérünk, hogy ezen erõs hitünk minden bajtól õrizzen meg minket!”
Hafenscher Károly (ifj.)
::Nyomtatható változat::
|