A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE – Róm 11,33–36

Szentháromság ünnepe dogmatikus ünnep. Nem áll mögötte olyan üdvösségtörténeti esemény, mint például karácsony, vízkereszt, nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat, húsvét és pünkösd mögött. Igehirdetési alapigének is nehéz lenne olyan bibliai szakaszt találni, amelyben szó szerint előfordul a Szentháromság. Próbálkozók ugyan mindig akadnak, akik az ároni áldásban vagy a mai ótestamentumi lekció „háromszor szent”-jében utalást látnak a Szentháromságra. De legfeljebb utalást vagy értelmezési lehetőséget. A keresztény hit azonban mindig az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben való hit. Akkor is az volt, amikor nem emlegettek Szentháromságot.

Szentháromság ünnepén a keresztény egyház egységbe foglalja az Atya, Fiú, Szentlélek Isten szétbonthatatlan közösségében és munkájában való hitét. Ennek a jelei az úgynevezett „ökumenikus hitvallások” is, amelyeket az evangélikus hitvallások gyűjteményének elejére helyezve egyházunk is a magáéinak vall.

A keresztény tanításból csak az eleven igazán, ami az istentisztelet szövegeiben is megszólal. A 8. század közepén már találkozunk az úrvacsora nagy hálaadó imádságában, a praefatióban a Szentháromságra való utalással, majd körülbelül ötven évvel később olyan istentiszteleti rendet is találunk, amelynek a Szentháromság a „témája”. A nyugati kereszténység végérvényesen 1570-ben fogadta be Szentháromság ünnepét, amelyet az evangélikus egyház kezdettől fogva magától értetődően ünnepel, mivel a Szentháromságról való tanításban soha nem volt vita a római katolikus egyház és a reformátorok között.

Szentháromság ünnepe azonban sokkal nagyobb kincsünk annál, hogy a történetére vonatkozó információk áttekintésével beérhetnénk. Arra sem való ez a vasárnap, hogy hagyományos képekkel, hasonlatokkal vagy mai „tudományos” analógiákkal próbáljuk hitelesíteni a Szentháromság Istenben való hitünket vagy akár az ünnep jogosultságát.

Szentháromság ünnepén az Isten gazdagságán és bölcsességén ámuló apostol imádságához csatlakozunk. Az már első hallásra vagy olvasásra nyilvánvaló, hogy alapigénkben Pál nem értekezik, nem magyarázkodik, hanem imádkozik. Imádja Isten gazdagságát, miközben megéli annak a titoknak a nyomasztó fájdalmát, hogy az egyistenhívő Izrael és az egy Istent Jézus Krisztusban hívő és valló keresztény közösség szétválik ugyan, de a Krisztusban való egység reménységét Isten gazdag és kifürkészhetetlen bölcsességére bízza.

Mintha megfeledkeztük volna Isten gazdagságáról, a magunk szegénysége miatt kesergünk, szinte belelovalva magunkat szegénységünk változtathatatlanságába. Az Atya gazdagsága, hatalma és bölcsessége fölé a földi szülő korlátozott lehetőségeinek, illetve tehetetlenségének a sötét árnyékát vetítjük. A Fiú gazdagságát és teljhatalmát, amelyet az Atyától kapott, a kiskorú korlátozott lehetőségeivel súlytalanítjuk. Saját fülemmel hallottam egy „komoly bibliahívőnek” már-már az istenkáromlás tudatosságával elmondott „hitvallását”: „Hogyha az Öreggel van dolgom, nem állok le az udvaron a gyerekkel tárgyalni.”

Ilyenkor köszönhetjük meg igazán az előttünk Krisztus-hitben járt atyákat, akiknek bátor volt a hitük Krisztust „egylényegűnek” vallani az Atyával és Krisztusban látni Isten mindent egybefogó gazdagságát. Volt mire támaszkodniuk, amikor erre a hitvallásra merészkedtek. Emlékeztek Jézus Krisztus szavára: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,9b) A Szentlélekről is ő maga mondta: „Ő engem fog dicsőíteni…” (Jn 16,14a) Péter apostol pünkösdkor nem Szentlélek-prédikációt mond, hanem azt a Krisztust hirdeti, aki az Atyának engedelmeskedve meghalt és feltámadt értünk. A Szentlélek a Krisztus-prédikációban működik.

Isten gazdagsága és bölcsessége a megfeszített és feltámasztott Jézus Krisztus irgalmas hatalmában tárul fel. A Szentlélek Úristen Krisztushoz gyűjt, benne egyesít, és általa viszi teljességre egyházát és az egész mindenséget.

Szentháromság ünnepén nem számolni tanulunk, hogy az egy hogyan lehet három, és fordítva. Nem Isten gazdagságának mértékét és lehetőségeinek a határait próbáljuk megrajzolni, hanem odatérdelünk Pál apostol mellé. De már nem csupán az ő imádóimádságát ismételjük, hanem az úrvacsora anamnézisének („Emlékezzél meg…”) záró dicsőítésébe foglaljuk Pál imádóimádságát: „Imádunk és dicsérünk téged Jézus Krisztus által, mert őáltala, ővele és őbenne tiéd, mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség most és mindörökké.”

Imádkozzunk! „Dicsőség légyen Atyának / És egyetlenegy Fiának, / Ezeknek ajándékának, / A dicső Szentháromságnak!” (EÉ 285,6)

Fehér Károly