Evangélikusok

Viharokat kavart Szeverényi János országos missziói lelkész vezércikke, amely két hete jelent meg lapunkban Megtérsz vagy meghalsz provokatív címmel. Különösen is a lelkészek internetes levelezőlistáján, a Fraterneten váltott ki az írás indulatoktól sem mentes teológiai vitát egyházunk missziói szolgálatáról.

A témában többszörösen is érintett vagyok, hiszen 1997-től egy cikluson át, azaz hat évig lehettem egyházunk első főállású missziói lelkésze a rendszerváltás után. Lassan öt éve, hogy átadtam a stafétabotot Jánosnak. Jelenleg a püspöki tanácson belüli munkamegosztás jegyében hozzám tartoznak a különböző missziói területek. Nem felülről, hanem belülről szeretnék hozzászólni a cikk nyomán kiéleződő komoly teológiai kérdésekhez.

Szeverényi János – nomen est omen – Keresztelő János profetikus hangját idézi: „Megtérsz vagy meghalsz”… De az evangéliumok bizonyságtétele szerint Keresztelő János csalódására – „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3) – nem a fejszés ítélet-végrehajtó érkezett meg Jézusban, hanem az a Messiás, aki azért jött, hogy életünk legyen, sőt bővelkedjünk. Tény, hogy ő is megtérésre hív, de nem pusztulással fenyeget, hanem a mennyek országának a közelségét hirdeti meg. Nem halálfélelemmel akar térdre kényszeríteni, hanem az örök élet evangéliumával, bűnbocsátó, gyógyító szeretetével vonz magához.

A 95 tétel nyomán ma is valljuk, hogy „a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen”, de a cikkíró azon állítása, hogy „mindennek a célja az egyházban a megtérés…”, aligha áll meg az evangélikus teológia mérlegén. Mint ahogy erősen ítéletes az a summás megállapítás is, hogy a liberalizmus, kultúrprotestantizmus, liturgiai buzgóság mind annak a jele egyházunkban, hogy „az élő Krisztus nincs jelen a szívünkben”.

Ugyancsak teológiai kétségeket és kérdéseket ébresztenek az olvasóban a következő sorok: „A titkos recept ismeretéhez, megértéséhez és megvalósításához szükség van beavatásra: az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten lényébe, valóságába való bemerülésre.”

Mindezek tisztázása érdekében szükség lenne olyan higgadt teológiai dialógusra, amely sajnos szinte ismeretlen egyházunkban. Nehezen értjük meg egymást, alig találjuk a közös nyelvet. Sokkal inkább fertőz a politika hisztérikus világából átvett személyeskedő, csak szekértáborokban, kasztokban gondolkodni képes, a másikat stigmatizáló, szeretetlen intolerancia, amely bomlasztja amúgy is törékeny közösségeinket.

Bárcsak felismernénk végre, hogy az igazi cél nem a másik legyőzése, meggyőzése, hanem sokkal inkább a megértése. Hátha rajta keresztül is a Mester akar valamire megtanítani bennünket… Hátha olyan kincset kapok a másiktól, amely belőlem hiányzik… Hátha kölcsönösen ki tudjuk egészíteni, gazdagíthatjuk egymást…

Nem véletlen, hogy éppen a szeretethimnusz figyelmeztet arra, hogy töredékes – Károlinál: rész szerinti – az ismeretünk, töredékes a prófétálásunk… A Lélek csodája, ajándéka, ha a részek egymásra találnak, kiegészítik, gazdagítják egymást. Milyen sokat sejtet a 122. zarándokzsoltár gyönyörű képe a szent városról, amely azért szép, mert részei „jól illenek egymáshoz”!

Egymásra utalt rész voltunk alázatos felismerésével szabad csak egyházunk missziói erőfeszítéseit – néha erőlködéseit – értékelnünk. Ha valaki, akkor egy néhai országos missziói lelkész jól tudja, hogy nem a tömeg, nem a nagy számok a fontosak. De szabad örülni, ha százak mozdulnak meg a hívó szóra.

Ha valaki attól tart, hogy a „diakóniai” jelzőhöz hasonlóan a „missziói” kifejezést is elkoptatjuk, nevezhetjük akár kerületi találkozónak, hálaadásnak is az eddigi missziói napokat. Lehet vitatni, hogy ezek mennyire hatékonyak a külvilág felé, de tény, hogy ilyenkor legalább kilépünk a megszokott egyházi épületek és keretek kényelmes fedezékéből, esélyt adva a Léleknek, hogy fújjon, akit és amit, akkor és amikor, ahol és ahová csak akar…

Ne feledjük, nemcsak a tanév, de egy gyülekezeti munkaév végéhez is közeledünk. Ősszel a Növekedés jegyében és reménységében hirdettük meg a több évtizedes hiányt pótló országos munkaprogramot. Vajon mennyiben éltünk a komoly segítséget felkínáló munkaterv lehetőségeivel? Mennyiben tudtunk elfogadni értékeket egymástól, egy „más”-tól? Mennyiben tudjuk befogadni, elhordozni, kiegészíteni egymást? Van-e némi jele az egészséges növekedésnek ezen a gyülekezeteink és egyházunk jövője szempontjából sorsdöntő területen? Jó lenne nem megkerülni az őszinte, személyes válaszadást…

Megférünk-e szolga- és utastársként egymás mellett egyházunk viharvert hajójában? Vagy csak felesleges terhet látunk a másikban, akivel az a legnagyobb bajunk, hogy különbözik tőlünk? Netán kiszállásra készülünk mentőövet, mentőcsónakot, vízbe rejtett cölöpöket keresve?

„Megférsz vagy…” – nincs valódi alternatíva! Nem véletlen, hogy az Egyházak Világtanácsának a nemrég magyar nyelven is megjelent tanulmányi füzete már a címében összekapcsolja a misszió és a kiengesztelődés szolgálatát. (Részvétel Isten missziójában a kiengesztelődésért – Forrásanyag konfliktushelyzetekben lévő egyházak számára. Luther Kiadó, Budapest, 2008)

„Uram, kihez mennénk?” – kérdezzük Simon Péterrel, az egykori üres hálójú halásszal együtt (Jn 6,68a). Hisszük, hogy a Mester – minden erőtlenségünk és szeretetlenségünk ellenére – még nem hagyott minket magunkra. Ezért érdemes újra meg újra foltozni, javítani, gyógyítgatni tépett vitorlát, szakadt hálót és foszladozó emberi kapcsolatokat is – a jobb megértés, együtt hajózás, a feltámadó Szél reményében.

Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület