Keresztény szemmel

Ismét véget ért egy tanév. A bizonyítványosztás után néhány hétig némák lesznek az iskolák folyosói. Nem kell tovább drukkolni érettségizőinkért, a kilépők most már a továbbtanulás miatt izgulhatnak, a szeptemberben belépő kicsik pedig kezdhetik a készülődést. A hittanórák helyén is kitör a táborszezon, és mindenkin eluralkodik a nyári szünetek szokásos, laza rutinja. Ezt a tanévet azonban senki sem zárhatja komoly számadás nélkül.

Ki ne emlékezne a médiát széltébenhosszában bejárt hírekre a bántalmazott és fenyegetett pedagógusokról? Ki felejthetné az iskolatársak által megvert, kirabolt, rendszeresen zsarolt és fenyegetett diákokról szóló beszámolókat? Ki kezdheti el közömbösen vagy felhőtlen örömmel a nyári vakációt, ha a nemrégen összevert és vízbe fojtott iskolás fiú tragédiájára gondol? Ez a szomorú krónika talán már azokat is meggyőzi a sorozatos jelzések mögött megbúvó válságról, akik eddig azt remélték, hogy csupán mindig előforduló, sajnálatos véletlenekről van szó.

Mi, akik hittanóráink kapcsán rendszeresen találkozunk az iskola világával, és gyakran beszélünk a pedagógus kollégákkal is, nem csak a jéghegy mindenki által látható egy tizedét ismerjük. Tartós, akarva-akaratlanul felgyorsított folyamatokat tapasztalunk: a családi háttér, de legalábbis a szükséges családi figyelem és gondoskodás nélkül felnövő gyerekeket, az internetről, a médiából és a családi környezettől eltanult agresszivitást, a lelkük fájdalma és elhanyagoltsága miatt korlátozott képességű kicsinyeket és fiatalokat látunk. Ez is a mindennapi iskolai valóság része. Elhivatott, de hajszolt és megfáradt tanároknak vagy éppen elhivatás nélküli, kiégett és nevelői munkára nem képes pedagógiai szakmunkásoknak kellene mindezt helyrehozniuk, az osztályba kívülről hozott rossz példa bomlasztó erejét és hatását megfékezniük. S közben mi, a társadalom tagjai gyakran ölbe tett kézzel várjuk a – meg nem érdemelt – csodát.

Iskolát csak a jövőre gondolva lehet építeni. Ám látjuk a családi életre képtelen fiatal felnőtteket – gondoljunk csak a házasságkötések alacsony vagy a válások nagy számára! –, a fokozódó erőszakot a közösségi élet minden területén: mindez az elmúlt húsz-harminc év otthoni és iskolai nevelőmunkája utáni valóság. Mivel pedig mindenkinek csak egy élete van, s csupán egyszer koptathatja az iskolapadot is, az oktatás-nevelés nem lehet sem politikai ideológiák kísérleti laboratóriuma, sem az énközpontú fogyasztói idiotizmus janicsárképzője. Mert ahogyan ma építjük az iskolát, úgy fog kinézni a világ néhány évtized múlva.

Evangélikus iskoláink eredményeit is mindig örömmel vesszük számba június közepe felé. Többségükben jó vezetői kézben levő, legalább valamivel az átlag felett teljesítő intézmények ezek, amelyek közül néhány országos szinten is helyt tud állni. Nem véletlen, hogy ebben az esztendőben evangélikus egyházunknak a személyi jövedelmadó 1%- ának felajánlására mozgósító óriásplakátja is erre irányította az adózók és a közvélemény figyelmét. Azt üzentük ezzel a külvilágnak, hogy az evangélikus nevelés és oktatás „jó befektetés”.

Ez persze csak akkor igaz, ha iskoláink, kollégiumaink evangélikus egyházi jellege valóban azt a garanciát jelenti, hogy elhivatott, nemcsak a maguk, de a rájuk bízottak és az egész társadalom jövője iránt elkötelezett pedagógusok és munkatársak munkája áll mögötte. Azt a garanciát, amely az evangélikus keresztény hittel az életre – a mindennapi s igen, az örök életre – tervezhető, kősziklára alapozott pálya, emberi és családi kultúra időtálló pedagógiai titkát sem felejti el. Ebben az értelemben is felbecsülhetetlen lehetőség, hogy egyházunk jövőjének oktathatunk és nevelhetünk iskoláinkban, hiszen enélkül aligha lehet és volna indokolt fenntartani őket. Egyházi felelősségünk, hogy továbbra is támogatnunk kell evangélikus diákjainkat és szüleiket, hogy élhessenek az egyházi nevelésre vonatkozó alkotmányos jogaikkal. E tekintetben is aggodalommal zárjuk a tanévet a minap elhangzott kormányzati tervek miatt, hogy ebbe központi intézkedésekkel bele akarnak avatkozni…

És végül nem feledkezhetünk meg az elmúlt évben végzett hitoktatásról sem. Tudjuk, tapasztaljuk, hogy sokszor milyen sok lelkészi, hitoktatói, szülői, nagyszülői, keresztszülői küzdelem áll amögött, hogy egy-egy hittanos feltűnik óráinkon. Ismerjük, milyen nehéz az egyházi oktatás intézményes órarendjén túl valamikor délután kipréselni egy sokadik órát kisebb-nagyobb csoportoknak, olykor csupán egy-két diáknak, hogy találkozhassunk egymással. Szomorúak vagyunk, hogy rátermett hittanszakos tanáraink közül többen még ma sem kaphatnak egyházunkban alkalmazást vagy kellő megbecsülést – bár az egyház képezte ki őket erre a feladatra.

Ha valaki evangélikusként ad magára valamit, akkor gondoskodik gyermekei hitoktatásáról, figyelemmel kíséri és anyagilag is segíti gyülekezetében a hittanos munkát (például tankönyvek, játékok beszerzésével, hittanosok fuvarozásával és így tovább). E téren talán mindennél nagyobb mulasztások terhelnek bennünket. Pedig egy jó hittanóra életet formálhat, egy jó hitoktató életet menthet. Nem feledhetjük tehát, hogy csak az hordozza felelősen egyházunk jövőjét, aki komolyan veszi a hittant, akár a huszonnegyedik órában is…

Iskolapélda – példa, amelyet ott kell megkapnunk, amelyet ott nem szabad elrontatnunk, amely elkísér egészen a sírig és (gyermekeinken keresztül) még azon is túl. Iskolapélda – amelyet 2008 felemás számadásán elodázhatatlanul nekünk kell megoldanunk.

g Korányi András