Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2008
- 24
- Iskolapélda
Keresztény szemmel
Hozzászólás a cikkhez
Iskolapélda
Ismét véget ért egy tanév. A bizonyítványosztás
után néhány hétig némák
lesznek az iskolák folyosói. Nem kell tovább
drukkolni érettségizőinkért, a kilépők
most már a továbbtanulás miatt izgulhatnak,
a szeptemberben belépő kicsik
pedig kezdhetik a készülődést. A
hittanórák helyén is kitör a táborszezon,
és mindenkin eluralkodik a nyári szünetek
szokásos, laza rutinja. Ezt a tanévet
azonban senki sem zárhatja komoly
számadás nélkül.
Ki ne emlékezne a médiát széltébenhosszában
bejárt hírekre a bántalmazott
és fenyegetett pedagógusokról? Ki felejthetné
az iskolatársak által megvert, kirabolt,
rendszeresen zsarolt és fenyegetett
diákokról szóló beszámolókat? Ki kezdheti
el közömbösen vagy felhőtlen
örömmel a nyári vakációt, ha a nemrégen
összevert és vízbe fojtott iskolás fiú
tragédiájára gondol? Ez a szomorú krónika
talán már azokat is meggyőzi a sorozatos
jelzések mögött megbúvó válságról,
akik eddig azt remélték, hogy
csupán mindig előforduló, sajnálatos
véletlenekről van szó.
Mi, akik hittanóráink kapcsán rendszeresen
találkozunk az iskola világával,
és gyakran beszélünk a pedagógus kollégákkal
is, nem csak a jéghegy mindenki
által látható egy tizedét ismerjük. Tartós,
akarva-akaratlanul felgyorsított folyamatokat
tapasztalunk: a családi háttér,
de legalábbis a szükséges családi figyelem
és gondoskodás nélkül felnövő gyerekeket,
az internetről, a médiából és a
családi környezettől eltanult agresszivitást,
a lelkük fájdalma és elhanyagoltsága
miatt korlátozott képességű kicsinyeket
és fiatalokat látunk. Ez is a mindennapi
iskolai valóság része. Elhivatott, de
hajszolt és megfáradt tanároknak vagy
éppen elhivatás nélküli, kiégett és nevelői
munkára nem képes pedagógiai
szakmunkásoknak kellene mindezt
helyrehozniuk, az osztályba kívülről hozott
rossz példa bomlasztó erejét és hatását
megfékezniük. S közben mi, a társadalom
tagjai gyakran ölbe tett kézzel
várjuk a – meg nem érdemelt – csodát.
Iskolát csak a jövőre gondolva lehet
építeni. Ám látjuk a családi életre képtelen
fiatal felnőtteket – gondoljunk csak a
házasságkötések alacsony vagy a válások
nagy számára! –, a fokozódó erőszakot
a közösségi élet minden területén:
mindez az elmúlt húsz-harminc év otthoni
és iskolai nevelőmunkája utáni valóság.
Mivel pedig mindenkinek csak
egy élete van, s csupán egyszer koptathatja
az iskolapadot is, az oktatás-nevelés
nem lehet sem politikai ideológiák
kísérleti laboratóriuma, sem az énközpontú
fogyasztói idiotizmus janicsárképzője.
Mert ahogyan ma építjük az iskolát,
úgy fog kinézni a világ néhány évtized
múlva.
Evangélikus iskoláink eredményeit is
mindig örömmel vesszük számba június
közepe felé. Többségükben jó vezetői
kézben levő, legalább valamivel az átlag
felett teljesítő intézmények ezek, amelyek
közül néhány országos szinten is
helyt tud állni. Nem véletlen, hogy ebben
az esztendőben evangélikus egyházunknak
a személyi jövedelmadó 1%-
ának felajánlására mozgósító óriásplakátja
is erre irányította az adózók és a
közvélemény figyelmét. Azt üzentük ezzel
a külvilágnak, hogy az evangélikus
nevelés és oktatás „jó befektetés”.
Ez persze csak akkor igaz, ha iskoláink,
kollégiumaink evangélikus egyházi
jellege valóban azt a garanciát jelenti,
hogy elhivatott, nemcsak a maguk, de a
rájuk bízottak és az egész társadalom jövője
iránt elkötelezett pedagógusok és
munkatársak munkája áll mögötte. Azt
a garanciát, amely az evangélikus keresztény
hittel az életre – a mindennapi s
igen, az örök életre – tervezhető, kősziklára
alapozott pálya, emberi és családi
kultúra időtálló pedagógiai titkát sem felejti
el. Ebben az értelemben is felbecsülhetetlen
lehetőség, hogy egyházunk jövőjének
oktathatunk és nevelhetünk iskoláinkban,
hiszen enélkül aligha lehet
és volna indokolt fenntartani őket. Egyházi
felelősségünk, hogy továbbra is támogatnunk
kell evangélikus diákjainkat
és szüleiket, hogy élhessenek az egyházi
nevelésre vonatkozó alkotmányos jogaikkal.
E tekintetben is aggodalommal
zárjuk a tanévet a minap elhangzott kormányzati
tervek miatt, hogy ebbe központi
intézkedésekkel bele akarnak
avatkozni…
És végül nem feledkezhetünk meg az
elmúlt évben végzett hitoktatásról sem.
Tudjuk, tapasztaljuk, hogy sokszor milyen
sok lelkészi, hitoktatói, szülői,
nagyszülői, keresztszülői küzdelem áll
amögött, hogy egy-egy hittanos feltűnik
óráinkon. Ismerjük, milyen nehéz az
egyházi oktatás intézményes órarendjén
túl valamikor délután kipréselni egy sokadik
órát kisebb-nagyobb csoportoknak,
olykor csupán egy-két diáknak,
hogy találkozhassunk egymással. Szomorúak
vagyunk, hogy rátermett hittanszakos
tanáraink közül többen még ma
sem kaphatnak egyházunkban alkalmazást
vagy kellő megbecsülést – bár az
egyház képezte ki őket erre a feladatra.
Ha valaki evangélikusként ad magára
valamit, akkor gondoskodik gyermekei
hitoktatásáról, figyelemmel
kíséri és anyagilag is segíti gyülekezetében
a hittanos munkát (például tankönyvek,
játékok beszerzésével, hittanosok
fuvarozásával és így tovább). E
téren talán mindennél nagyobb mulasztások
terhelnek bennünket. Pedig
egy jó hittanóra életet formálhat, egy
jó hitoktató életet menthet. Nem feledhetjük
tehát, hogy csak az hordozza felelősen
egyházunk jövőjét, aki komolyan
veszi a hittant, akár a huszonnegyedik
órában is…
Iskolapélda – példa, amelyet ott kell
megkapnunk, amelyet ott nem szabad
elrontatnunk, amely elkísér egészen a sírig
és (gyermekeinken keresztül) még
azon is túl. Iskolapélda – amelyet 2008
felemás számadásán elodázhatatlanul
nekünk kell megoldanunk.
g Korányi András
::Nyomtatható változat::
|